Eltelt egy hónap - repül az idő

Pankánk pénteken volt egy hónapos - igaz a szülés minden percére úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna... Még mindig arra várok, mikor válik az emlék csodálatossá - ahogy mindenki más mondja. Még mindig fáj, ha rágondolok, uhh.

De a kis Drágám nő, mint a gomba! Pénteken voltunk megmérni, és bodystól-harisnyástól volt 3740 gramm. Majd' egy kilóval több, mint születéskor! És olyan husis is! Kis hurka-gyurka :) A tokájával már tiszta anyja!

Állandóan cicin van, megállás nélkül, körülbelül egy órán keresztül. Aztán alszik a kezemben fél órát, ordítani kezd, és kezdjük elölről a cicivel. Letenni egyáltalán nem lehet, mert rögtön sír! Ja, és aludni meg aztán szinte semmit nem alszik napközben! Úgyhogy nekem semmire sincs időm, mert drága Pankám nem szeret anya nélkül lenni. De nem baj, még most dajkálom, amíg lehet :) Három hetes korától kezdve az éjszaka viszont nagyon nyugis. A vacsit cumisüvegből kapja, hogy tudjuk, eszik eleget alvás előtt (110ml és 160ml között). Anya meg pumpál. Általában 10 órára ágyban vagyunk ( mind a hárman, Panka persze a sajátjában) és fél6ig, 6ig alszik! Persze addigra az én cicim már majd szét durran, és általában amíg az egyikből szoptatok a másikból egy fél Balaton elfolyik.

Ma végre 5 hét után megmostam a hajam. Na nem azért nem mostam eddig, mert nem akartam, csak időm nem volt rá. Most is teli torokból végigordította azt a fél órát. A hajszárításra persze már nem maradt idő.

Én kezdek végre helyre jönni, bár a derekam még mindig nagyon fáj. Egy bevásárlás vagy babakocsi-túra után másnap nem birok lábra állni. Ráadásul egy hete elkezdtem megint nagyon erősen vérezni. Orvoshoz nem tudtam elmenni, mert Haavard újra elkezdett dolgozni, így éjszaka egyedül voltunk, csak mi lányok, na meg napközben is, mert Haavard akkor aludt. Persze paráztam, hogy biztos az a darab méhlepény még mindig nem jött ki. De 6 nap után csillapodni kezdett a vérzés, mostmár tűrhető.

Tegnap csináltunk láblenyomatot, egész jól sikerült, ahhoz képest, hogy Panka beceneve kiskukac, mert állandóan jár mindene. A fekete festék befogta a lábujjkörmeit, és le sem bírtuk mosni rendesen. Most úgy néz ki, mintha tegnap a krumpliföldön járt volna :)

Mivel nincs se a kiságy fölött, se a babakocsiban olyan lógós-színes-micsoda, a kreatív anya (mármint én) megoldotta a dolgot...

Tettem fel újabb képeket, lehet csekkolni:
https://picasaweb.google.com/dora.bimbo2

Pár kép Panniról:

Panni megkapta az első levelét, megérkezett az útlevele:

A gyönyörű kis haja elkezdett kihullani, elöl erősen kopaszodik (egyre jobban hasonlít a Bimbó Papára). Szerintem mire hazamegyünk nem is lesz haja szegénykémnek, pedig olyan szép, sűrű, hosszú haja volt...

Ennyire volt ma időm, éhes a gyermek :)
Panni puszil mindenkit!

A kórházban

Hát, mostanra jutottam el odáig, hogy folytassam a kórházban történtekkel.

Közben azért megjegyzem, hogy drága Pankánk nagyon jól van. Éjszaka nagyon jól alszik, napközben szinte egyáltalán nem. Ezért elég nehéz időt szakítani bármire is…

Szóval, azt kifelejtettem az előző bejegyzésből, hogy még a köldökzsinór elvágása előtt ugye, kijött a méhlepény. Hogy féltem ettől is, pedig csak egy nyomás volt, és már kint is volt a mi drága babócink első lakhelye. A bába azt mondta, hogy szépen, egészben kijött (amit később azért megkérdőjeleznek majd). Pankát átadták Apának (akinek le kellett vennie a pólóját, hogy meztelen felsőtesttel legyen), mert Anyuci nagyon vérzett, és ezt próbálták elállítani egy jó darabig. Akkora „tamponnak” nevezett valamit dugtak belém, mint a fejem. Na, mindegy. Mikor úgy tűnt, hogy végre elállt a vérzés, elkezdtek összevarrni. Ettől is paráztam előre nagyon. Hát, elég rossz is volt. Az érzéstelenítés is, meg a varrás is. Jó sokáig is tartott, nem tudom, a bába milyen menő mintát varrt bele. Kész lettek mindennel, mi hárman még a szülőszobán maradtunk egy ideig. Hoztak be nekünk tálcán szendvicseket, pezsgőspohárban almalét, meg egy norvég zászlót. Örültem az ennivalónak nagyon, mert szörnyen éhes voltam, már szédültem.

Miután ettem, visszakaptam Pannit, akit a mellemre fektettem, és így feküdtünk sokáig. Aztán egyre jobban elkezdtem szédülni. Håvard-t kiküldtem egy bábáért. Úgy éreztem, mindjárt elájulok. Gyorsan elvették tőlem a kis babókámat, vízszintbe fektettek, és megmérték a vérnyomásom. 60/44. Kiderült, hogy jobban vérzek, mint gondolták. Kaptam újabb infúziót, de addigra az előző kanült már kivették, az újat meg alig tudták beszúrni, mert úgy összeszűkültek az ereim. Összeszurkálták mindkét kezem. Hogy ezután mi is történt pontosan, arra nem nagyon emlékszem. Egy idő után jobban lettem, áttoltak egy szobába (reggel 9 körül), ahol Håvard-ral és Pannival a következő két napot töltöttük. Ekkor már régóta nem tudtam pisilni, szülés alatt is katéterrel ürítették ki a hólyagom kétszer is, mindkétszer majd egy litert. Ezt most megismételték harmadszorra is. Utána úgy döntöttek, hogy a hólyagomnak pihenésre van szüksége, így betesznek egy ’bent-maradós’ katétert. Ezt negyedszerre egy gyakorlaton lévő tanuló, életében először ejtette meg. Hát, mit mondjak, nem volt valami kellemes.

A pénteket (február 21) az ágyban töltöttem, megmozdulni sem volt erőm. Pannit sokszor cicire tettük, itt is aludt a nap nagy részében. Sokszor bejöttek a bábák megnézni, hogy vagyunk, vérnyomást mértek, vért vettek. Kiderült, hogy a hemoglobinom alacsony a vérveszteségtől (ekkor 10 volt). Közben nyomogatták a hasam, hogy rendesen húzódik-e össze a méhem. Azt mondták, azzal nincs baj. Hogy az altáji fájdalmakat enyhítsék (azt még nem is mondtam, hogy egy fél-ökölnyi aranyérnek is életet adtam), egy vízzel megtelített, lefagyasztott betétet kaptam a bugyimba, ami az elmúlt napok kifejezetten legkellemesebb élménye volt.

Reggelit, ebédet és vacsorát is kaptunk, igaz étvágyam nem nagyon volt. Éjszaka nem aludtam. Panni végig a mellkasomon feküdt, így mozogni nem nagyon mertem, ráadásul nem is tudtam volna, mert a katéteres zacsi az ágyhoz láncolt. Fájdalmaim voltak mindenhol. Håvard-t viszont lehetetlen volt felébreszteni, a nővérhívót meg nem értem el…

Pár kép Pankáról:

 

Szombat reggel vérvétellel kezdtünk, kiderült, hogy a vörösvérsejt-értékem még mindig csökken. Úgy döntöttek, infúzión keresztül kapok két zacsi vasat. Ez úgy égette az erem, hogy csak na. Mikor lefolyt, át akarták mosni az eret, hogy az égés alább hagyjon. Kiderült, hogy a kanül rosszul volt betéve, és amikor nagy erővel belém nyomták a sós-vizes oldatot (pedig én jajgattam közben) az erem szétment, és az egész adag bőr alá ment. Ez mostanra már egész jól lelappadt. Panni sarkából is vettek vért, de az ő doktorbácsija ügyesebb volt, mint az én bábám… Apa látta el a pelenkázást, és este már egy kis tápszert is adott manócskának, mert tejcim még nem volt.

Ingrid bába megfürdette Pankát, mi meg figyeltük minden mozdulatát. Elmagyarázta, mit, hogyan csináljunk. Érdekes, hogy itt nem törődnek a köldökcsonkkal, úgy, mint Magyarországon, simán víz alá merítették ezt is. Élvezte a manócska nagyon!

Este úgy döntöttem, megpróbálok kimenni a fürdőszobába, és letusolok. Fájt mindenem, szédültem, ráadásul a pisis-zacsit is vittem magammal (ja, ezt egyébként én ürítettem naponta többször). Panni keservesen ordított, így egyedül maradtam a zuhanyzóban. Nagyjából lelötyköltem magam, és már kezdtem volna törülközni. És ekkor elkezdtem zokogni. Nagyon fájt mindenhol, és nagyon véreztem, és fáztam, és minden csak szörnyű volt. Johanne bába volt az ügyeletes, bejött, megnyugtatott, megtörölgetett és visszavitt az ágyba.

Vasárnap átköltöztettek minket egy másik szobába. Szerencsére itt is csak mi voltunk hárman. A reggeli vérvétel eredménye szerint a hb már csak 6 volt (a normál érték alsó határa 12). El kellett mennem ultrahangra. Ez elég vicces volt, így visszatekintve, mert kórházi hálóingben, zokniban, pisis-zacsival vonultam végig a fél kórházon, vagyis inkább loholtam, a nőgyógyász után. Úgy tűnt, hogy egy kis darab méhlepény bent maradt, ezért 3 napig, 3x1 méhösszehúzót kellett szednem, hogy ez kijöjjön. Ráadásul megszületett a döntés, vért kell kapnom. Hát, ennek nem igazán örültem, de azzal bíztattak, hogy utána majd meglátom, mennyivel jobb lesz. Ezzel meggyőztem, mert addigra már nem igazán voltam csúcsformában. Persze a kanüllel megint baj volt, 7(!) helyre próbálták beszúrni, mikor úgy döntöttek, inkább hívnak egy aneszteziológust. Ő beszúrta pikk-pakk. Viszont mindkét kezem kék-zöld volt, feldagadt. Az első zacsi vér lefolyását megvárta velem a bába, nehogy valami baj legyen (ez nem ijeszti ám meg az ember lányát!). Semmi gond nem volt szerencsére, és a második zacsi után már jobban is éreztem magam. Hihetetlen, de igaz. Akárki bejött megnézni, hogy vagyok, rögtön azt mondták, hogy végre kezd visszajönni a színem. Mert előtte bizony fehér voltam, mint a fal. Már a hidegrázás is elmúlt, ki is takaróztam. A harmadik zacskó vér után meg már a zoknim is levettem!

Pannit közben megvizsgálta a gyerekorvos, mindent rendben talált. Viszont a mi kis angyalkánt lefogyott 2490 grammra. A tápszermennyisége már felment 30(!) milire, aminek nagyon örültünk. Közben cicin is volt minden evés előtt. A szoptatáshoz nagyon sok segítséget kaptam a bábáktól, ennek köszönhetem, hogy a szoptatással semmi gondom nincs. Este behoztak nekem egy nagyüzemi pumpát, amivel 3 ml anyatejet kifacsartam magamból. Ezt is belekeverték a tápszerébe. Ezt egyébként cumisüvegből, vagy egy fecskendőre húzott cumival kapta az Apájától. 

Az ügyeletes bába felajánlotta, hogy éjfélkor kiviszi magához Pankát, egy etetést elintéz ő, és az utána következőre visszahozza. Furcsa volt, mert a szülés óta minden percben mellettünk volt, de azért örültem is, mert én ekkora már 5 napja nem aludtam.

Hétfőn korán reggel felébredtem, és már egyedül ki tudtam menni a wc-re! Mikor visszamentem az ágyamba, hallom, hogy valahol a folyosón túl, sír a Pankám! Rajta kívül még öt másik újszülött volt, de én tudtam, hogy ő ébredt fel! Jött is a bába az én kis síró angyalkámmal, és rögtön cicire tettük. Ma is pumpáltam, már 10 ml jött! Panka is gyarapodott, és végre az én hb-szintem is elérte a 11-et. Sőt, még a katéterem is kivették! (De ez sem ment zökkenőmentesen, mivel amikor kihúzták, valamit megsértettek, és úgy fájt, hogy egy hétig csak lidokainnal tudtam pisilni.) Ezután kb. 5 perccel készített rólunk (is) a helyi újság fényképésze családi képet. Ettől kezdve én már sokkal-sokkal jobban éreztem magam. A szoptatás is nagyon jól ment. Már mentünk volna haza nagyon, mivel mindenki más, akivel egy éjszakán szültem, már hazament.

Kedd reggel megszületett a döntés, mehetünk haza. Pankát mégegyszer megmérték, és nem akarták elhinni, hogy mennyit hízott! Majdnem visszanyerte a születési súlyát! Az egyik bába bejött hozzánk, hogy megejtsük a hazaút előtti beszélgetést. Beszéltünk a szülésről, milyen volt, hogyan éltük meg, milyen volt utána, hogy érezzük magunkat. 

Ezen a táblán jelölik, hogy hány baba születik:

 

Végre mindennel végeztünk, még kaptunk ebédet, Panka kapott az útra egy adag elkészített tápszert. Apa levitte az összes csomagunkat, és visszajött az autósüléssel. Babócit jól becsomagoltuk, és elköszöntünk mindenkitől. 

Szerencsénk volt, mert pont azok a bábák dolgoztak kedden, akikkel szültünk, akiktől a legtöbb segítséget kaptuk, lelkileg is. Én persze bőgtem, meg néhányan közülük is. Lementünk a lifttel, végigsétáltunk a folyosón, ott, ahol néhány nappal azelőtt a fájások miatt öt méterenként meg kellett állnunk. Olyan fura érzés volt. Ahogy itt végigsétáltunk, ki az ajtó felé, éreztük, hogy sétálunk az új életünk felé, a kislányunkkal.

Az autóhoz érve láttuk, hogy a parkoló-őr megbüntetett minket addig, amíg Håvard feljött a gyereküléssel. De annyira örültünk, hogy végre megyünk haza, hogy igazából nem törődött vele egyikünk sem. Beültünk az autóba, és végre elindultunk. Két és fél órányi út állt előttünk.

Tündérkénk végigaludta az utat, az idő sem volt vészes, csak egy rövid szakaszon esett a hó és a szél is tűrhető volt. Csak nagyon kényelmetlen volt ülni. De mégiscsak sokkal jobb volt már most, mint amikor még odafele mentünk, 10 perces fájásokkal, több, mint két órán keresztül az autóban. De jól döntöttünk, hogy a kórházban szültünk. Ha Altában maradtunk volna, és orvosi háttér nélkül szülünk, engem akkor is vittek volna szülés után mentőhelikopterrel Hammerfestbe.

Az újdonsült nagyszülők már nagyon vártak minket, még a házat is feldíszítették!

Végre, hazaértünk!

Amint lesz egy kis időm két szoptatás között (ami kb. fél órát jelent gyakorlatban), újra írok!

2014.február 21. Megérkeztem

2014. február 21-én, 04.31-kor – egészen pontosan 48 órával az első fájás után – megérkezett drága pici lányunk, Anna Aamot.

Részletesen leírok mindent, főleg magam miatt, hogy majd később is emlékezzek mindenre. Akit a tágulás és vérzés elriaszt, az most hagyja abba az olvasást.

Visszamennék egészen február 19.-ig. Hajnali fél 5kor arra ébredtem, hogy erősen görcsöl a hasam pár másodpercig. Furcsa volt, mert jósló-fájásaim már a 30. héttől voltak, és ez nem olyan volt. Aztán negyed óra múlva megint. Aztán megint. Aztán egy kimaradt. Aztán 20 perc múlva megint. Mikor egy óra így eltelt, felébresztettem Håvard-t. Mondom, Håvard, negyed óránként fájásaim vannak. Ő erre, jó, és visszaaludt… Reggel 7-ig így ment ez, változó intenzitással, 15-20 percenként. Ekkor már jól megcsapkodtam a párom, hogy biztos felébredjen. Mondtam neki, hogy be kell, hogy menjünk a szülőszobára.

Ez a kép felkelés után készült.

Persze rögtön azon kezdtem el idegeskedni, hogy hogyan kerülnek majd az akkor még jövendőbeli nagyszülők a reptérről.

Először teljes nyugalomban megreggeliztünk, aztán bementünk autóval, meg minden szükséges felszereléssel az altai szülőszobára. Azt reméltem, hogy majd azt mondják, hogy nem mehetünk sehova, mindjárt jön a baba. Hát ehhez képest jól lelomboztak, mert tágulásnak még nyoma sem volt… Kaptam egy újabb adag akupunktúrát, és azt az utasítást kaptuk, hogy még várjunk egy pár órát, meglátjuk, hogy milyenek a fájások, aztán induljunk Hammerfestbe.

Ez így nagyon jó is volt. Anyát és Apát 11-kor hazahoztuk a reptérről (fájásokkal gazdagon). Hazajöttünk, ettünk-ittunk (rögtön benyomtam két túró rudit). Aztán a fájások csak erősödtek, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy elindulunk, fél 4 volt. Hát az út kínkeserves volt! Két és fél óra, 5-10-15 perces fájásokkal. Nem kimondottak jöttek óramű-pontossággal. De csak erősödtek és erősödtek. 6 órára értünk oda. Ekkor már úgy éreztem, hogy megpusztulok, úgy fájt! De hát, mit tudtam én még akkor…

Rögtön mentünk a vizsgálóba. Én már teljesen biztos voltam benne, hogy pár óra, és kint a Panka. De hát, mit tudtam én még akkor… A bába, Ulla, finn volt, és elég furán beszélt norvégul, úgyhogy beletelt egy kis időbe, mire ráállt a fülem. Ugyanazt az üzenetet kaptuk, tágulásnak nyoma sincs. Kaptunk egy szobát a kórház szálló-részlegén, 9 órára kellett visszamennünk újabb vizsgálatra, vagy, ha a fájások közben 2-3 percesre sűrűsödnének. Mondták, hogy próbáljunk meg pihenni. Elfoglaltuk a szobánkat, de a pihenésből nem sok lett. A fájások 5-10 percenként jöttek, és kb. egy percig tartottak. Már az is nehéz volt, hogy a folyosón lévő wc-re kimenjek. Még skypoltunk Anyával és Apával, mondtuk nekik, hogy valószínűleg aznap még nem lesz meg a kisunoka.

9 órára visszamentünk. A helyzet változatlan, tágulás semmi. Kaptam egy nagy adag fájdalomcsillapítót, egy altatót, és egy fájás-gyengítő injekciót. Azt mondták, gyerek úgy sem lesz ebből az éjjel, az a fontos, hogy kipihenjem magam amennyire csak lehet. Emellett meleg vizes, zacsiba tekert törülközőt tettünk a hasamra és a derekamra, Ulla speciális módszere. De jól is esett. A gyógyszerek hatása kb. egy órán keresztül tartott, ennyi volt a pihenés. Az egész éjszakát ébren töltöttem, ekkor már 24 órája nem aludtam. A fájások csak erősödtek, 5-10 percenként jöttek. Annyira mérges voltam Håvard-ra, legszívesebben hozzávágtam volna valamit. Én szenvedtem piszkosul, ő meg az egész éjszakát végig aludta!!! Hajnali 4kor úgy döntöttem, átsétálok a szülőszobára (persze egyedül, mert valakit nem lehet csak úgy, az éjszaka közepén felébreszteni). Ezt a 100 métert már nem tudtam fájás nélkül megtenni. Az éjjeli ügyeletes bába, Johanne – aki egyébként dán volt, és persze dánul is beszélt, amit a legnehezebb megérteni a skandináv nyelvek közül – épp kötögetett. Mondom neki, hogy nagyon erős fájásaim vannak, és a sok gyógyszer ellenére nem tudok aludni. Megvizsgált, még mindig semmi. Azt mondta, hogy próbáljak meg két pihenés között pihenni, és akkor jöjjek vissza, ha 2-3 perces fájásaim vannak, vagy elfolyik a magzatvíz. Hát, köszönöm szépen, majd megpróbálok pihenni. A fülembe dugtam Domján relaxációs agykontrollját. Próbáltam rá nyugodtan lélegezni, de mikor a fájás kellős közepén csak azt mondogatta azon a szép, búgó hangján, hogy „lazíts” „lazíts”, hát én legszívesebben a falhoz vágtam volna!

Másnap reggel 9 körül tudtam életet verni a páromba – jaj de messze voltunk még ekkor a céltól…

Reggeliztünk (volt egy közös konyha, ahol enni kaptunk) és utána visszamentünk a szobánkba. Persze a téli olimpia a másik felemet kellő képen lefoglalta. Én megy ugye próbáltam pihenni két fájás között. De valami történt! Felkeltem az ágyról, hogy kimenjek a wc-re, és valami kifolyt! Nagy boldogan sietünk a szülőszobára (már két fájás is beiktattunk a 100 méterre). Mentünk rögtön a vizsgálóba. De vizsgálat helyett a bába elkérte a betétemet, hogy megszagolhassa!!!? Hát, nekem az elég bizarrnak tűnt! Hát, még amit mondott! Azt mondta, hogy csak vizelet! Én próbáltam meggyőzni, hogy becs’szóra, én nem pisiltem be, de azt mondta, hogy ő biztos benne. A gyerek ilyenkor már annyira nyomhatja a hólyagom, hogy nem is érzem. De azt javasolta, hogy menjünk ki a jó időre sétálni egy kicsit, és próbáljunk meg lépcsőzni is. Hát, megfogadtuk a tanácsot, felöltöztünk, és elindultunk lefelé a lépcsőn – az 5. emeletről. Hú, de fájt! Mikor mozogtam, a fájások ötpercenként jöttem, és mostmár másfél-két percig tartottak. De leértünk a földszintre. Itt egy kicsit leültünk megpihenni. Aztán erőt vettem magamon, és kimentünk. Kb. 30 méterre jutottunk el, és nekem olyan fájásaim voltak, hogy nem tudtam megmozdulni! Majd fél órába tartott, mire visszaértünk az épületbe. De úgy döntöttem, lépcsőn fogok fel is menni! Minden emelet úgy 10 percig tartott, és fájt piszkosul! Visszamentünk a szobánkba. És valami megint kifolyt, már egy kis vérrel együtt. Vissza a szülőszobára (ekkor már 3 fájásig tartott). A bába persze megint megszaglászta a betétemet. Azt mondta, hogy a vér az már jó jel, de ez még mindig csak pisi, nem magzatvíz. Hát, én úgy magam alatt voltam! Ennyi szenvedés, és még mindig semmi! De legalább a vér az jó jel! Újra visszamentünk a szobánkba. Már teljesen ki voltam merülve, szinte semmi energiám nem volt, már enni sem nagyon tudtam. Mivel feküdni kényelmetlen volt, ráültem egy székre, egy másikat háttal magam elé húztam, párnát tettem rá, és így aludtam el az 5 perces, 2 percig tartó fájások között. Fél 6kor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább! Mondtam a Håvard-nak, hogy mostmár csinálniuk kell valamit! Visszasétáltunk, iszonyú fájdalmak közepette, a szülőszobára.

Újabb vizsgálat következett az előző este már megismert Ulla bábával. És nem fogjátok elhinni, mit mondott! 5 cm-re ki voltam tágulva! 5-re! Hát, ez aztán boldogság volt! Kérdezte, hogy akarok-e a fürdőkádba menni, persze, hogy akartam! Bármit, csak enyhüljön a fájdalom! A kádas szoba ekkor éppen foglalt volt, és kb. fél órát kellett rá várni. Addig megmutatták a szobát ahol majd szülni fogunk, és addig ott vártunk. A várakozás idejére én kaptam egy enyhe dózisú kéjgázt, amit nem igazán érzékeltem. Végre bekerültem a fürdőkádba. Fincsi meleg víz egy telitöltött sarokkádban, levendula illat, relax zene. Håvard persze végig velem volt. Együtt lélegeztük végig a fájásokat. A kádban már feltört belőlem egy-egy nem kimondottan nőies ordítás. Már sok véres dolog jött ki belőlem. Mondtam, hogy ha lehet, jó lenne valami fájdalomcsillapító. Azt mondták, hogy maximum morfiumot kaphatnék, de az 4 órán keresztül a szervezetben marad, és nem tesz jót a babának, ha ez alatt a 4 óra alatt születik meg. Mert ekkor azt mondták, hogy kevesebb, mint 4 óra, és meglesz. Ez már olyan 9 óra körül lehetett, és azt mondta Ulla, hogy még műszakváltás (22.00) előtt meglesz. Közben négy másik nő jött be szülni, persze ők rögtön a szülőszobára kerültek. Úgyhogy nekem nem maradt szoba, azt mondták, ha a kádban jön, hát a kádban jön. De szóljak rögtön, ha úgy érzem nyomnom kell. Szenvedtem, és megesett, hogy kiabáltam is. De legalább nem káromkodtam úgy, mint a szomszéd szobában lévő. Aztán éreztem, hogy nyomnom kell, jeleztem a nővér-hívón. Mikor mondtam, hogy mit érzek, két bába kikapott a kádból, egy törülközőt dobtak a hátamra, és úgy ahogy voltam, meztelenül, vizesen, fájások közepette, átsétáltam/húztak a szülőszobába, ami addigra pont megüresedett. Mert bizony, mind a négyen utánam jöttek, de előttem szültek meg! Az ágyra feküdtem, megvizsgáltak. 7 cm, 21.00kor. Még messze vagyunk a céltól. Ezután megtörülköztem, rám adtak egy kórházi inget. Mostmár kaptam erős kéjgázt. A fájásoknál mindig fel kellett állnom, és lógni Håvard-on, szívni a gázt. Fájások között pedig leülni. A képernyőn mindig láttuk, amikor jött a következő fájás, nagy nehezen feltápászkodtam, ráakaszkodtam Håvard-ra, az arcom meg beletemettem a gázos-maszkba. Ebbe az volt a jó, hogy kiabálni abszolúte nem tudtam, mert csak be akartam lélegezni a lehető legtöbbet. A fájásokat ez igazából nem enyhítette, de két fájás között fantasztikusan éreztem magam! Lebegtem, és minden olyan gyönyörű volt, homályos, és forgott. Håvard megkérdezte a bábát, hogy ezt nem lehet-e túladagolni, mert ő engem ilyennek még sosem látott. Igaz eldöntöttem előre, hogy én a lehető legtermészetesebb úton akarok szülni, de a kád nem segített, a gáz nem segített, a kezembe szurkált akupunktúra nem segített, és kértem, hogy adjanak epidurális érzéstelenítést. Erre egy órával ezelőtt nemet mondtak, mondván, hogy már túl késő. De most mégis meggondolták magukat. Utólag kiderült, hogy azért, mert az epidurális lelassítja a folyamatot, és mivel 3 másik szülés volt folyamatban, így nyertek egy kis időt. Az aneszteziológus svéd volt, de elég érthetően beszélt. Mikor mondtam, hogy magyar vagyok, megkérdezte „hogy vagy?”, „nem fáj?”, meg elkezdte énekelni, hogy „az a szép, az a szép, akinek a szeme kék”-et. Hát ez olyan vicces volt! Persze ekkor még mindig rá voltam csatlakozva a kéjgázra, el sem akartam engedni, a bába úgy erőszakolta ki a kezemből. Kiderült, hogy a doki első barátnője magyar volt, onnan tud egy picit magyarul. Először beinjekciózta érzéstelenítővel a gerincem, aztán egy vékony műanyag csövet csatlakoztatott a gerincembe, és ezen keresztül több órán keresztül folydogált a fájdalomcsillapító. Ugyan úgy éreztem a lábaimat, tudtam mozogni, csak a fájások lettek sokkal enyhébbek, és kicsit tudtam pihenni közöttük. Ez úgy 22.30 körül lehetett. 

Műszakváltás volt, Johanne bába lett beosztva hozzánk. Közben infúzión keresztül kaptam még valamit. Kiderült, hogy a fájásaim túlságosan legyengültek, és nem is jöttek elég sűrűn. 00.40-kor 8 cm-re tágultam. A bába azt mondta, hogy ez nem is lenne baj, de a gyerkőc feje még nagyon magasan van. Azt mondták, egyelőre várunk. 02.00-kor fájás erősítőt kaptam. Ekkor már az epidurális hatását nem nagyon éreztem. 03.00-kor behoztak egy gerincműtöttek által is használt ’járókeretet’. Ebbe kapaszkodtam, és ezen lógtam minden fájásnál, amik ekkor már a maximumra tekert fájáserősítő hatására már két percenként jöttek, és olyan erősek voltak, hogy csak na! Itt már speciálisan lélegeztünk (huh-huh-huh-huh-húúú) . Nem sokkal 4 óra után mondtam, hogy nekem mostmár igazán nyomnom kell. Visszafeküdtem az ágyra, a gyerkőc feje már jól lent volt. A bába mondta, hogy próbáljak meg óvatosan nyomni. Mondta, hogy minden okés, a finish-ben vagyunk. A tolófájások között kb. 20 másodperc volt, és egy fájás alatt 3-4x nyomtam. És eszméletlenül fájt. Azt mondta a bába, hogy nagyon ügyesen nyomok. Mondtam, hogy biztos azért, mert szorulásos gyerek voltam. Ekkorra már felgyorsultak az események. Håvard fogta a bal combom, a bába a jobbat, én meg kapaszkodtam mindkettőbe. Már látták a kis feje búbját. Öt fájás után a fél feje kint volt. Mondta a bába, hogy fogjam meg. Lenyúltam, és ott volt a kis feje! Nagyon-nagyon furcsa, és eszméletlenül fájdalmas volt! A következő fájásnál kint volt a feje, meg az egyik keze!! Ez a kis kezecske repesztette szét anyucit. A köldökzsinór kétszer volt a nyakára tekeredve, de Johanne ügyesen levette. Mondta, hogy még egy nyomás, és kint van. Nem is tudtam elhinni. De tényleg így volt. És olyan nagyon jó érzés volt, mikor kijött! Nem sírt, csak nyöszörgött. Rögtön rám tették, és közben dörzsölgették a hátát. Én csak azt kérdezgettem, hogy jól van-e, lélegzik-e. Mondták, hogy persze, hogy lélegzik, nézzem meg, milyen szép színe van, mégcsak nem is kék. És tényleg az volt. Gyönyörű és tökéletes, a maga 2750 grammjával és 49 centijével. Apa vágta el a köldökzsinórt, és utána még egy ideig anya cicijén pihent.

Mára ennyire volt erőm és időm, de hamarosan folytatom! Addig is, pár kép az én újszülött  kis tündéremről: