A kórházban

Hát, mostanra jutottam el odáig, hogy folytassam a kórházban történtekkel.

Közben azért megjegyzem, hogy drága Pankánk nagyon jól van. Éjszaka nagyon jól alszik, napközben szinte egyáltalán nem. Ezért elég nehéz időt szakítani bármire is…

Szóval, azt kifelejtettem az előző bejegyzésből, hogy még a köldökzsinór elvágása előtt ugye, kijött a méhlepény. Hogy féltem ettől is, pedig csak egy nyomás volt, és már kint is volt a mi drága babócink első lakhelye. A bába azt mondta, hogy szépen, egészben kijött (amit később azért megkérdőjeleznek majd). Pankát átadták Apának (akinek le kellett vennie a pólóját, hogy meztelen felsőtesttel legyen), mert Anyuci nagyon vérzett, és ezt próbálták elállítani egy jó darabig. Akkora „tamponnak” nevezett valamit dugtak belém, mint a fejem. Na, mindegy. Mikor úgy tűnt, hogy végre elállt a vérzés, elkezdtek összevarrni. Ettől is paráztam előre nagyon. Hát, elég rossz is volt. Az érzéstelenítés is, meg a varrás is. Jó sokáig is tartott, nem tudom, a bába milyen menő mintát varrt bele. Kész lettek mindennel, mi hárman még a szülőszobán maradtunk egy ideig. Hoztak be nekünk tálcán szendvicseket, pezsgőspohárban almalét, meg egy norvég zászlót. Örültem az ennivalónak nagyon, mert szörnyen éhes voltam, már szédültem.

Miután ettem, visszakaptam Pannit, akit a mellemre fektettem, és így feküdtünk sokáig. Aztán egyre jobban elkezdtem szédülni. Håvard-t kiküldtem egy bábáért. Úgy éreztem, mindjárt elájulok. Gyorsan elvették tőlem a kis babókámat, vízszintbe fektettek, és megmérték a vérnyomásom. 60/44. Kiderült, hogy jobban vérzek, mint gondolták. Kaptam újabb infúziót, de addigra az előző kanült már kivették, az újat meg alig tudták beszúrni, mert úgy összeszűkültek az ereim. Összeszurkálták mindkét kezem. Hogy ezután mi is történt pontosan, arra nem nagyon emlékszem. Egy idő után jobban lettem, áttoltak egy szobába (reggel 9 körül), ahol Håvard-ral és Pannival a következő két napot töltöttük. Ekkor már régóta nem tudtam pisilni, szülés alatt is katéterrel ürítették ki a hólyagom kétszer is, mindkétszer majd egy litert. Ezt most megismételték harmadszorra is. Utána úgy döntöttek, hogy a hólyagomnak pihenésre van szüksége, így betesznek egy ’bent-maradós’ katétert. Ezt negyedszerre egy gyakorlaton lévő tanuló, életében először ejtette meg. Hát, mit mondjak, nem volt valami kellemes.

A pénteket (február 21) az ágyban töltöttem, megmozdulni sem volt erőm. Pannit sokszor cicire tettük, itt is aludt a nap nagy részében. Sokszor bejöttek a bábák megnézni, hogy vagyunk, vérnyomást mértek, vért vettek. Kiderült, hogy a hemoglobinom alacsony a vérveszteségtől (ekkor 10 volt). Közben nyomogatták a hasam, hogy rendesen húzódik-e össze a méhem. Azt mondták, azzal nincs baj. Hogy az altáji fájdalmakat enyhítsék (azt még nem is mondtam, hogy egy fél-ökölnyi aranyérnek is életet adtam), egy vízzel megtelített, lefagyasztott betétet kaptam a bugyimba, ami az elmúlt napok kifejezetten legkellemesebb élménye volt.

Reggelit, ebédet és vacsorát is kaptunk, igaz étvágyam nem nagyon volt. Éjszaka nem aludtam. Panni végig a mellkasomon feküdt, így mozogni nem nagyon mertem, ráadásul nem is tudtam volna, mert a katéteres zacsi az ágyhoz láncolt. Fájdalmaim voltak mindenhol. Håvard-t viszont lehetetlen volt felébreszteni, a nővérhívót meg nem értem el…

Pár kép Pankáról:

 

Szombat reggel vérvétellel kezdtünk, kiderült, hogy a vörösvérsejt-értékem még mindig csökken. Úgy döntöttek, infúzión keresztül kapok két zacsi vasat. Ez úgy égette az erem, hogy csak na. Mikor lefolyt, át akarták mosni az eret, hogy az égés alább hagyjon. Kiderült, hogy a kanül rosszul volt betéve, és amikor nagy erővel belém nyomták a sós-vizes oldatot (pedig én jajgattam közben) az erem szétment, és az egész adag bőr alá ment. Ez mostanra már egész jól lelappadt. Panni sarkából is vettek vért, de az ő doktorbácsija ügyesebb volt, mint az én bábám… Apa látta el a pelenkázást, és este már egy kis tápszert is adott manócskának, mert tejcim még nem volt.

Ingrid bába megfürdette Pankát, mi meg figyeltük minden mozdulatát. Elmagyarázta, mit, hogyan csináljunk. Érdekes, hogy itt nem törődnek a köldökcsonkkal, úgy, mint Magyarországon, simán víz alá merítették ezt is. Élvezte a manócska nagyon!

Este úgy döntöttem, megpróbálok kimenni a fürdőszobába, és letusolok. Fájt mindenem, szédültem, ráadásul a pisis-zacsit is vittem magammal (ja, ezt egyébként én ürítettem naponta többször). Panni keservesen ordított, így egyedül maradtam a zuhanyzóban. Nagyjából lelötyköltem magam, és már kezdtem volna törülközni. És ekkor elkezdtem zokogni. Nagyon fájt mindenhol, és nagyon véreztem, és fáztam, és minden csak szörnyű volt. Johanne bába volt az ügyeletes, bejött, megnyugtatott, megtörölgetett és visszavitt az ágyba.

Vasárnap átköltöztettek minket egy másik szobába. Szerencsére itt is csak mi voltunk hárman. A reggeli vérvétel eredménye szerint a hb már csak 6 volt (a normál érték alsó határa 12). El kellett mennem ultrahangra. Ez elég vicces volt, így visszatekintve, mert kórházi hálóingben, zokniban, pisis-zacsival vonultam végig a fél kórházon, vagyis inkább loholtam, a nőgyógyász után. Úgy tűnt, hogy egy kis darab méhlepény bent maradt, ezért 3 napig, 3x1 méhösszehúzót kellett szednem, hogy ez kijöjjön. Ráadásul megszületett a döntés, vért kell kapnom. Hát, ennek nem igazán örültem, de azzal bíztattak, hogy utána majd meglátom, mennyivel jobb lesz. Ezzel meggyőztem, mert addigra már nem igazán voltam csúcsformában. Persze a kanüllel megint baj volt, 7(!) helyre próbálták beszúrni, mikor úgy döntöttek, inkább hívnak egy aneszteziológust. Ő beszúrta pikk-pakk. Viszont mindkét kezem kék-zöld volt, feldagadt. Az első zacsi vér lefolyását megvárta velem a bába, nehogy valami baj legyen (ez nem ijeszti ám meg az ember lányát!). Semmi gond nem volt szerencsére, és a második zacsi után már jobban is éreztem magam. Hihetetlen, de igaz. Akárki bejött megnézni, hogy vagyok, rögtön azt mondták, hogy végre kezd visszajönni a színem. Mert előtte bizony fehér voltam, mint a fal. Már a hidegrázás is elmúlt, ki is takaróztam. A harmadik zacskó vér után meg már a zoknim is levettem!

Pannit közben megvizsgálta a gyerekorvos, mindent rendben talált. Viszont a mi kis angyalkánt lefogyott 2490 grammra. A tápszermennyisége már felment 30(!) milire, aminek nagyon örültünk. Közben cicin is volt minden evés előtt. A szoptatáshoz nagyon sok segítséget kaptam a bábáktól, ennek köszönhetem, hogy a szoptatással semmi gondom nincs. Este behoztak nekem egy nagyüzemi pumpát, amivel 3 ml anyatejet kifacsartam magamból. Ezt is belekeverték a tápszerébe. Ezt egyébként cumisüvegből, vagy egy fecskendőre húzott cumival kapta az Apájától. 

Az ügyeletes bába felajánlotta, hogy éjfélkor kiviszi magához Pankát, egy etetést elintéz ő, és az utána következőre visszahozza. Furcsa volt, mert a szülés óta minden percben mellettünk volt, de azért örültem is, mert én ekkora már 5 napja nem aludtam.

Hétfőn korán reggel felébredtem, és már egyedül ki tudtam menni a wc-re! Mikor visszamentem az ágyamba, hallom, hogy valahol a folyosón túl, sír a Pankám! Rajta kívül még öt másik újszülött volt, de én tudtam, hogy ő ébredt fel! Jött is a bába az én kis síró angyalkámmal, és rögtön cicire tettük. Ma is pumpáltam, már 10 ml jött! Panka is gyarapodott, és végre az én hb-szintem is elérte a 11-et. Sőt, még a katéterem is kivették! (De ez sem ment zökkenőmentesen, mivel amikor kihúzták, valamit megsértettek, és úgy fájt, hogy egy hétig csak lidokainnal tudtam pisilni.) Ezután kb. 5 perccel készített rólunk (is) a helyi újság fényképésze családi képet. Ettől kezdve én már sokkal-sokkal jobban éreztem magam. A szoptatás is nagyon jól ment. Már mentünk volna haza nagyon, mivel mindenki más, akivel egy éjszakán szültem, már hazament.

Kedd reggel megszületett a döntés, mehetünk haza. Pankát mégegyszer megmérték, és nem akarták elhinni, hogy mennyit hízott! Majdnem visszanyerte a születési súlyát! Az egyik bába bejött hozzánk, hogy megejtsük a hazaút előtti beszélgetést. Beszéltünk a szülésről, milyen volt, hogyan éltük meg, milyen volt utána, hogy érezzük magunkat. 

Ezen a táblán jelölik, hogy hány baba születik:

 

Végre mindennel végeztünk, még kaptunk ebédet, Panka kapott az útra egy adag elkészített tápszert. Apa levitte az összes csomagunkat, és visszajött az autósüléssel. Babócit jól becsomagoltuk, és elköszöntünk mindenkitől. 

Szerencsénk volt, mert pont azok a bábák dolgoztak kedden, akikkel szültünk, akiktől a legtöbb segítséget kaptuk, lelkileg is. Én persze bőgtem, meg néhányan közülük is. Lementünk a lifttel, végigsétáltunk a folyosón, ott, ahol néhány nappal azelőtt a fájások miatt öt méterenként meg kellett állnunk. Olyan fura érzés volt. Ahogy itt végigsétáltunk, ki az ajtó felé, éreztük, hogy sétálunk az új életünk felé, a kislányunkkal.

Az autóhoz érve láttuk, hogy a parkoló-őr megbüntetett minket addig, amíg Håvard feljött a gyereküléssel. De annyira örültünk, hogy végre megyünk haza, hogy igazából nem törődött vele egyikünk sem. Beültünk az autóba, és végre elindultunk. Két és fél órányi út állt előttünk.

Tündérkénk végigaludta az utat, az idő sem volt vészes, csak egy rövid szakaszon esett a hó és a szél is tűrhető volt. Csak nagyon kényelmetlen volt ülni. De mégiscsak sokkal jobb volt már most, mint amikor még odafele mentünk, 10 perces fájásokkal, több, mint két órán keresztül az autóban. De jól döntöttünk, hogy a kórházban szültünk. Ha Altában maradtunk volna, és orvosi háttér nélkül szülünk, engem akkor is vittek volna szülés után mentőhelikopterrel Hammerfestbe.

Az újdonsült nagyszülők már nagyon vártak minket, még a házat is feldíszítették!

Végre, hazaértünk!

Amint lesz egy kis időm két szoptatás között (ami kb. fél órát jelent gyakorlatban), újra írok!