2014.február 21. Megérkeztem

2014. február 21-én, 04.31-kor – egészen pontosan 48 órával az első fájás után – megérkezett drága pici lányunk, Anna Aamot.

Részletesen leírok mindent, főleg magam miatt, hogy majd később is emlékezzek mindenre. Akit a tágulás és vérzés elriaszt, az most hagyja abba az olvasást.

Visszamennék egészen február 19.-ig. Hajnali fél 5kor arra ébredtem, hogy erősen görcsöl a hasam pár másodpercig. Furcsa volt, mert jósló-fájásaim már a 30. héttől voltak, és ez nem olyan volt. Aztán negyed óra múlva megint. Aztán megint. Aztán egy kimaradt. Aztán 20 perc múlva megint. Mikor egy óra így eltelt, felébresztettem Håvard-t. Mondom, Håvard, negyed óránként fájásaim vannak. Ő erre, jó, és visszaaludt… Reggel 7-ig így ment ez, változó intenzitással, 15-20 percenként. Ekkor már jól megcsapkodtam a párom, hogy biztos felébredjen. Mondtam neki, hogy be kell, hogy menjünk a szülőszobára.

Ez a kép felkelés után készült.

Persze rögtön azon kezdtem el idegeskedni, hogy hogyan kerülnek majd az akkor még jövendőbeli nagyszülők a reptérről.

Először teljes nyugalomban megreggeliztünk, aztán bementünk autóval, meg minden szükséges felszereléssel az altai szülőszobára. Azt reméltem, hogy majd azt mondják, hogy nem mehetünk sehova, mindjárt jön a baba. Hát ehhez képest jól lelomboztak, mert tágulásnak még nyoma sem volt… Kaptam egy újabb adag akupunktúrát, és azt az utasítást kaptuk, hogy még várjunk egy pár órát, meglátjuk, hogy milyenek a fájások, aztán induljunk Hammerfestbe.

Ez így nagyon jó is volt. Anyát és Apát 11-kor hazahoztuk a reptérről (fájásokkal gazdagon). Hazajöttünk, ettünk-ittunk (rögtön benyomtam két túró rudit). Aztán a fájások csak erősödtek, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy elindulunk, fél 4 volt. Hát az út kínkeserves volt! Két és fél óra, 5-10-15 perces fájásokkal. Nem kimondottak jöttek óramű-pontossággal. De csak erősödtek és erősödtek. 6 órára értünk oda. Ekkor már úgy éreztem, hogy megpusztulok, úgy fájt! De hát, mit tudtam én még akkor…

Rögtön mentünk a vizsgálóba. Én már teljesen biztos voltam benne, hogy pár óra, és kint a Panka. De hát, mit tudtam én még akkor… A bába, Ulla, finn volt, és elég furán beszélt norvégul, úgyhogy beletelt egy kis időbe, mire ráállt a fülem. Ugyanazt az üzenetet kaptuk, tágulásnak nyoma sincs. Kaptunk egy szobát a kórház szálló-részlegén, 9 órára kellett visszamennünk újabb vizsgálatra, vagy, ha a fájások közben 2-3 percesre sűrűsödnének. Mondták, hogy próbáljunk meg pihenni. Elfoglaltuk a szobánkat, de a pihenésből nem sok lett. A fájások 5-10 percenként jöttek, és kb. egy percig tartottak. Már az is nehéz volt, hogy a folyosón lévő wc-re kimenjek. Még skypoltunk Anyával és Apával, mondtuk nekik, hogy valószínűleg aznap még nem lesz meg a kisunoka.

9 órára visszamentünk. A helyzet változatlan, tágulás semmi. Kaptam egy nagy adag fájdalomcsillapítót, egy altatót, és egy fájás-gyengítő injekciót. Azt mondták, gyerek úgy sem lesz ebből az éjjel, az a fontos, hogy kipihenjem magam amennyire csak lehet. Emellett meleg vizes, zacsiba tekert törülközőt tettünk a hasamra és a derekamra, Ulla speciális módszere. De jól is esett. A gyógyszerek hatása kb. egy órán keresztül tartott, ennyi volt a pihenés. Az egész éjszakát ébren töltöttem, ekkor már 24 órája nem aludtam. A fájások csak erősödtek, 5-10 percenként jöttek. Annyira mérges voltam Håvard-ra, legszívesebben hozzávágtam volna valamit. Én szenvedtem piszkosul, ő meg az egész éjszakát végig aludta!!! Hajnali 4kor úgy döntöttem, átsétálok a szülőszobára (persze egyedül, mert valakit nem lehet csak úgy, az éjszaka közepén felébreszteni). Ezt a 100 métert már nem tudtam fájás nélkül megtenni. Az éjjeli ügyeletes bába, Johanne – aki egyébként dán volt, és persze dánul is beszélt, amit a legnehezebb megérteni a skandináv nyelvek közül – épp kötögetett. Mondom neki, hogy nagyon erős fájásaim vannak, és a sok gyógyszer ellenére nem tudok aludni. Megvizsgált, még mindig semmi. Azt mondta, hogy próbáljak meg két pihenés között pihenni, és akkor jöjjek vissza, ha 2-3 perces fájásaim vannak, vagy elfolyik a magzatvíz. Hát, köszönöm szépen, majd megpróbálok pihenni. A fülembe dugtam Domján relaxációs agykontrollját. Próbáltam rá nyugodtan lélegezni, de mikor a fájás kellős közepén csak azt mondogatta azon a szép, búgó hangján, hogy „lazíts” „lazíts”, hát én legszívesebben a falhoz vágtam volna!

Másnap reggel 9 körül tudtam életet verni a páromba – jaj de messze voltunk még ekkor a céltól…

Reggeliztünk (volt egy közös konyha, ahol enni kaptunk) és utána visszamentünk a szobánkba. Persze a téli olimpia a másik felemet kellő képen lefoglalta. Én megy ugye próbáltam pihenni két fájás között. De valami történt! Felkeltem az ágyról, hogy kimenjek a wc-re, és valami kifolyt! Nagy boldogan sietünk a szülőszobára (már két fájás is beiktattunk a 100 méterre). Mentünk rögtön a vizsgálóba. De vizsgálat helyett a bába elkérte a betétemet, hogy megszagolhassa!!!? Hát, nekem az elég bizarrnak tűnt! Hát, még amit mondott! Azt mondta, hogy csak vizelet! Én próbáltam meggyőzni, hogy becs’szóra, én nem pisiltem be, de azt mondta, hogy ő biztos benne. A gyerek ilyenkor már annyira nyomhatja a hólyagom, hogy nem is érzem. De azt javasolta, hogy menjünk ki a jó időre sétálni egy kicsit, és próbáljunk meg lépcsőzni is. Hát, megfogadtuk a tanácsot, felöltöztünk, és elindultunk lefelé a lépcsőn – az 5. emeletről. Hú, de fájt! Mikor mozogtam, a fájások ötpercenként jöttem, és mostmár másfél-két percig tartottak. De leértünk a földszintre. Itt egy kicsit leültünk megpihenni. Aztán erőt vettem magamon, és kimentünk. Kb. 30 méterre jutottunk el, és nekem olyan fájásaim voltak, hogy nem tudtam megmozdulni! Majd fél órába tartott, mire visszaértünk az épületbe. De úgy döntöttem, lépcsőn fogok fel is menni! Minden emelet úgy 10 percig tartott, és fájt piszkosul! Visszamentünk a szobánkba. És valami megint kifolyt, már egy kis vérrel együtt. Vissza a szülőszobára (ekkor már 3 fájásig tartott). A bába persze megint megszaglászta a betétemet. Azt mondta, hogy a vér az már jó jel, de ez még mindig csak pisi, nem magzatvíz. Hát, én úgy magam alatt voltam! Ennyi szenvedés, és még mindig semmi! De legalább a vér az jó jel! Újra visszamentünk a szobánkba. Már teljesen ki voltam merülve, szinte semmi energiám nem volt, már enni sem nagyon tudtam. Mivel feküdni kényelmetlen volt, ráültem egy székre, egy másikat háttal magam elé húztam, párnát tettem rá, és így aludtam el az 5 perces, 2 percig tartó fájások között. Fél 6kor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább! Mondtam a Håvard-nak, hogy mostmár csinálniuk kell valamit! Visszasétáltunk, iszonyú fájdalmak közepette, a szülőszobára.

Újabb vizsgálat következett az előző este már megismert Ulla bábával. És nem fogjátok elhinni, mit mondott! 5 cm-re ki voltam tágulva! 5-re! Hát, ez aztán boldogság volt! Kérdezte, hogy akarok-e a fürdőkádba menni, persze, hogy akartam! Bármit, csak enyhüljön a fájdalom! A kádas szoba ekkor éppen foglalt volt, és kb. fél órát kellett rá várni. Addig megmutatták a szobát ahol majd szülni fogunk, és addig ott vártunk. A várakozás idejére én kaptam egy enyhe dózisú kéjgázt, amit nem igazán érzékeltem. Végre bekerültem a fürdőkádba. Fincsi meleg víz egy telitöltött sarokkádban, levendula illat, relax zene. Håvard persze végig velem volt. Együtt lélegeztük végig a fájásokat. A kádban már feltört belőlem egy-egy nem kimondottan nőies ordítás. Már sok véres dolog jött ki belőlem. Mondtam, hogy ha lehet, jó lenne valami fájdalomcsillapító. Azt mondták, hogy maximum morfiumot kaphatnék, de az 4 órán keresztül a szervezetben marad, és nem tesz jót a babának, ha ez alatt a 4 óra alatt születik meg. Mert ekkor azt mondták, hogy kevesebb, mint 4 óra, és meglesz. Ez már olyan 9 óra körül lehetett, és azt mondta Ulla, hogy még műszakváltás (22.00) előtt meglesz. Közben négy másik nő jött be szülni, persze ők rögtön a szülőszobára kerültek. Úgyhogy nekem nem maradt szoba, azt mondták, ha a kádban jön, hát a kádban jön. De szóljak rögtön, ha úgy érzem nyomnom kell. Szenvedtem, és megesett, hogy kiabáltam is. De legalább nem káromkodtam úgy, mint a szomszéd szobában lévő. Aztán éreztem, hogy nyomnom kell, jeleztem a nővér-hívón. Mikor mondtam, hogy mit érzek, két bába kikapott a kádból, egy törülközőt dobtak a hátamra, és úgy ahogy voltam, meztelenül, vizesen, fájások közepette, átsétáltam/húztak a szülőszobába, ami addigra pont megüresedett. Mert bizony, mind a négyen utánam jöttek, de előttem szültek meg! Az ágyra feküdtem, megvizsgáltak. 7 cm, 21.00kor. Még messze vagyunk a céltól. Ezután megtörülköztem, rám adtak egy kórházi inget. Mostmár kaptam erős kéjgázt. A fájásoknál mindig fel kellett állnom, és lógni Håvard-on, szívni a gázt. Fájások között pedig leülni. A képernyőn mindig láttuk, amikor jött a következő fájás, nagy nehezen feltápászkodtam, ráakaszkodtam Håvard-ra, az arcom meg beletemettem a gázos-maszkba. Ebbe az volt a jó, hogy kiabálni abszolúte nem tudtam, mert csak be akartam lélegezni a lehető legtöbbet. A fájásokat ez igazából nem enyhítette, de két fájás között fantasztikusan éreztem magam! Lebegtem, és minden olyan gyönyörű volt, homályos, és forgott. Håvard megkérdezte a bábát, hogy ezt nem lehet-e túladagolni, mert ő engem ilyennek még sosem látott. Igaz eldöntöttem előre, hogy én a lehető legtermészetesebb úton akarok szülni, de a kád nem segített, a gáz nem segített, a kezembe szurkált akupunktúra nem segített, és kértem, hogy adjanak epidurális érzéstelenítést. Erre egy órával ezelőtt nemet mondtak, mondván, hogy már túl késő. De most mégis meggondolták magukat. Utólag kiderült, hogy azért, mert az epidurális lelassítja a folyamatot, és mivel 3 másik szülés volt folyamatban, így nyertek egy kis időt. Az aneszteziológus svéd volt, de elég érthetően beszélt. Mikor mondtam, hogy magyar vagyok, megkérdezte „hogy vagy?”, „nem fáj?”, meg elkezdte énekelni, hogy „az a szép, az a szép, akinek a szeme kék”-et. Hát ez olyan vicces volt! Persze ekkor még mindig rá voltam csatlakozva a kéjgázra, el sem akartam engedni, a bába úgy erőszakolta ki a kezemből. Kiderült, hogy a doki első barátnője magyar volt, onnan tud egy picit magyarul. Először beinjekciózta érzéstelenítővel a gerincem, aztán egy vékony műanyag csövet csatlakoztatott a gerincembe, és ezen keresztül több órán keresztül folydogált a fájdalomcsillapító. Ugyan úgy éreztem a lábaimat, tudtam mozogni, csak a fájások lettek sokkal enyhébbek, és kicsit tudtam pihenni közöttük. Ez úgy 22.30 körül lehetett. 

Műszakváltás volt, Johanne bába lett beosztva hozzánk. Közben infúzión keresztül kaptam még valamit. Kiderült, hogy a fájásaim túlságosan legyengültek, és nem is jöttek elég sűrűn. 00.40-kor 8 cm-re tágultam. A bába azt mondta, hogy ez nem is lenne baj, de a gyerkőc feje még nagyon magasan van. Azt mondták, egyelőre várunk. 02.00-kor fájás erősítőt kaptam. Ekkor már az epidurális hatását nem nagyon éreztem. 03.00-kor behoztak egy gerincműtöttek által is használt ’járókeretet’. Ebbe kapaszkodtam, és ezen lógtam minden fájásnál, amik ekkor már a maximumra tekert fájáserősítő hatására már két percenként jöttek, és olyan erősek voltak, hogy csak na! Itt már speciálisan lélegeztünk (huh-huh-huh-huh-húúú) . Nem sokkal 4 óra után mondtam, hogy nekem mostmár igazán nyomnom kell. Visszafeküdtem az ágyra, a gyerkőc feje már jól lent volt. A bába mondta, hogy próbáljak meg óvatosan nyomni. Mondta, hogy minden okés, a finish-ben vagyunk. A tolófájások között kb. 20 másodperc volt, és egy fájás alatt 3-4x nyomtam. És eszméletlenül fájt. Azt mondta a bába, hogy nagyon ügyesen nyomok. Mondtam, hogy biztos azért, mert szorulásos gyerek voltam. Ekkorra már felgyorsultak az események. Håvard fogta a bal combom, a bába a jobbat, én meg kapaszkodtam mindkettőbe. Már látták a kis feje búbját. Öt fájás után a fél feje kint volt. Mondta a bába, hogy fogjam meg. Lenyúltam, és ott volt a kis feje! Nagyon-nagyon furcsa, és eszméletlenül fájdalmas volt! A következő fájásnál kint volt a feje, meg az egyik keze!! Ez a kis kezecske repesztette szét anyucit. A köldökzsinór kétszer volt a nyakára tekeredve, de Johanne ügyesen levette. Mondta, hogy még egy nyomás, és kint van. Nem is tudtam elhinni. De tényleg így volt. És olyan nagyon jó érzés volt, mikor kijött! Nem sírt, csak nyöszörgött. Rögtön rám tették, és közben dörzsölgették a hátát. Én csak azt kérdezgettem, hogy jól van-e, lélegzik-e. Mondták, hogy persze, hogy lélegzik, nézzem meg, milyen szép színe van, mégcsak nem is kék. És tényleg az volt. Gyönyörű és tökéletes, a maga 2750 grammjával és 49 centijével. Apa vágta el a köldökzsinórt, és utána még egy ideig anya cicijén pihent.

Mára ennyire volt erőm és időm, de hamarosan folytatom! Addig is, pár kép az én újszülött  kis tündéremről: