Változnak az idők. Mostmár az ember nem az új autót, az új házat mutogatja. Valahányszor végiggörgetem a Facebook-ot, mindig arra gondolok, hogy mostmár az idő lett a státusz-szimbólum. Ebben a rohanó világban ez lett a legnagyobb szó, ez az, amire a legbüszkébb az ember - ha időt tölthet a gyerekeivel, a családjával.
Mert mit is látunk? Ők most itt voltak kirándulni, ők most ott voltak, együtt sütöttek, együtt játszottak... És amikor egy hozzám hasonló lelkületű anya végignézi ezeket a képeket, rögtön azt gondolja: "basszus, én marha rossz anya vagyok... nézd meg, ezek már megint mit csináltak a gyerekekkel..." Csak az ember azt nem látja, hogy nem mindig van így. Persze, hogy képet rak ki róla, ha végre csinálnak valamit - arról nem tesz fel képet, amikor élni is alig van ereje...
Hányszor megkérdezték tőlem az elmúlt pár hétben, hogy van nekem ennyi energiám. Én ezen olyan jókat nevetek mindig. Csak azért, mert a "boldog szuper-család" képeket osztom meg, még nem azt jelenti, hogy mindig a "toppon" vagyunk. A kupis lakásról és az alig-élek hétvégéről én sem csinálok képet (de lehet, hogy azért, mert még ahhoz isincs erőm).
Szégyen, nem szégyen, de nem vagyunk valami aktív család. Håvard nem szeret menni. De azért nem kenem rá az egészet, én is inkább bent játszottam mindig gyerekkoromban. Megbeszéltük, hogy mikor mindannyian itthon vagyunk hétvégén, mindig csinálunk valami jót. Persze néha az idő rossz, vagy éppen a gyerekek taknyosak, vagy valami más kifogást találunk. Most viszont elég jó szériánk van!
És most nem (csak) azért osztom meg ezeket a kirándulásokat, mert szuper büszke vagyok a lányaimra, hanem azért (is), mert nagyon szép helyeken jártunk.
Két héttel ezelőtt a tengerparton voltunk. Direkt apály idejére időzítettük a kirándulást.
A lányok jót homokoztak.
Volt, aki ette is :)
Håvard a kövek alatt éppen rákokat keresett tőlünk úgy 5 méterre. Panninak fázott a feje, gondoltam hozom neki a vastagabbik sapkát. Én: "Håvard, szerinted itthagyhatom a gyerekeket, amíg odaszaladok a sapkáért?" (kb 10 méterre volt tőlünk a hátizsák). Håvard: "Persze" Erre én szaladok/szaladnék a sapkáért, de két másodperc múlva (komolyan!) Gigi kiabál. Őt kellett volna megkérdeznem, hogy ott hagyhatom-e :D
Gigi nagyon bátor volt, mindent meg akart fogni. Ez azért volt jó, mert így ösztönözte Pannit is.
Persze később rájöttünk, hogy mégsem olyan okos dolog Giginek mindent a kezébe adni.
Ugyanis a kis bélpoklosunk még a tengeri csillagot is megkóstolta!
De annyira nem is volt rossz...
Egy kis dinnye-evés és hegymászás után nemsokára indultunk is vissza.
Múlt hétvégén pedig hegyet másztunk! Ez nagy kihívás volt, ugyanis Panka nem nagyon szeret menni. De jókedvűen indultunk neki mindannyian. (persze a "hegytetőn majd lesz meglepetés" meglehetősen ösztönzött egyeseket...)
Pannus egyetlen zokszó nélkül csinálta végig a felfelé vezető utat!
Gigi is!
Gyönyörű kilátás tárult elénk odafentről!
Viszont eszméletlenül hideg szél fújt, úgyhogy miután kellőképpen átfagyott mindenki a csokimajszolás közben, indultunk is visszafelé. "Csak még egy képet Panni, kéééérlek!"
Lefelé már nem volt olyan könnyű. Panni fáradt volt. Ráadásul nagyon csúszott is az út a legtöbb helyen.
"Nézd meg Mamma, meddig érek!"
De amikor leértünk, Ő lazán feldobta a napszemüvegét, és úgy sétált vissza az autóhoz.
Az autótól körülbelül 5 méterre Panni azt mondta, hogy ő már nem bírja tovább, ő már egy lépést sem tud tovább menni. De megcsinálta! (ugyanis Pappa azt mondta, hogy ő ugyan nem cipeli az utolsó 5 méteren). Mindenki szerencsésen elért az autóig, a saját lábán. Kivéve Gigi, mert ő a hátamon volt. Nem sokat aludt ő sem, csak egy fél órát, de ő sem panaszkodott a kirándulás alatt :) Pannus az autóba ülve azonnal elaludt. Viszont miután kialudta magát és evett egy kicsit, visszatért a szinte-soha-ki-nem-apadó energiája, és kimentünk biciklizni. A múlt héten ugyanis, nagylány-biciklit kapott :)
Gigi pedig a legújabb hobbijának hódolt: kavicsot gyűjtött :)
