2019. február 14., csütörtök

Születésnap - az idén másképp

Annyi gondolat cikázik a fejemben. Jók, és kevésbé jók is. De boldog vagyok, mert mostmár a jó gondolatoknak is jut hely. Végre.

Pár nappal ezelőtt valaki azt mondta, mennyire irigyel engem, mert nekem olyan tökéletes az életem. Ez úgy szíven ütött. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor látjátok Facebook-on az imserőseitek fényképeit. Boldog család, mosolygós gyerekek. Minden tökéletesnek látszik. Mert ezeket szeretjük megmutatni. A tökéletes pillanatokat. Nem azt, ami két perccel a fotó készítése után történt, mikor mindkét gyerek ordít. Az egyik azért, mert a testvére ráborította a kedvenc állatkájára a narancslét, te pedig próbálod tőle elvenni, hogy kimosd. Ami persze lehetetlen, mert a gyerek egy percet nincs el az állatkája nélkül, arról meg persze szó sem lehet, hogy az anyja a mosdóban vízbe fojtsa a narancslé eltávolítása érdekében. Mármint az állatkát. A másik gyerek azért ordít, mert persze véletlen volt, és most miatta szomorú a testvére. Vagy éppen összevesznek, mert mindkettőnek ugyanaz a baba kell. Vagy ugyanaz a kutya. Vagy ugyanaz a ceruza. Ennyit a tökéletes pillanatokról. Ezek persze egytől egyig vitathatatlanul fiktív történetek.

Én is egy ilyen tökéletes arcot próbálok magamon tartani, már elég régóta. Nem magam miatt, a gyerekek miatt. De az álarcot nem mindig könnyű fent tartani. És meglehetősen fárasztó is...

Különös volt ez az idei születésnap. Február 2.
Elgondolkodtam, mennyi minden történt az elmúlt egy évben. Gigi megtanult járni, megtanult beszélni, elkezdte az ovit, megtanult fuldoklás nélkül a víz alá merülni (ráadásu élvezi is), és a fogai 100%-a is az elmúlt egy évben bújt ki. Panni megtanult biciklizni, megtanult önállóan úszni, elkezdett lovagolni és balettozni, megtanult a vonalon belül maradni szinezéskor, megtanult rövid szavakat írni és olvasni. A cigánykerekezést még mindig nem sikerült tökéletesíteni, de rendületlenül gyakorol. Mennyi csodás dolog, amiért hálás lehetek.

Február 2. A nap, amikor a mi harmadik Csodánk megszületett volna. Az én születésnapomon. Nem viseltem (viselem) könnyen a dolgot. Nem bírok túllépni rajta. Az elmúlt fél évben betegállományban voltam. Ki sem akartam (vagy tudtam) tenni a lábam a lakásból. A lányokkal sem tudtam (mertem) egyedül itthon lenni, ezért Håvard mindig le kellett, hogy mondja a hétvégi műszakjait. Nem érdekelt semmi. Csak próbáltam túlélni a napokat.

Először csak szomorú voltam, nagyon-nagyon szomorú. Egyszerűen nem tudtam megérteni, miért történt ez velünk. Pedig annyira akartuk! És olyan kimondhatatlanul boldogok voltunk. Én persze (szokásomhoz híven) magamat hibáztattam érte. De miután lezajlott aminek le kellett zajlania, visszamentem dolgozni. Gondoltam, majd munkába fojtom a bánatom. De nem ment. Én, aki a munkámat mindig 110%-osan végzem, most nem bírtam. Sírtam. Mindig sírtam. Nem éreztem mást, csak szomorúságot. Persze a lányok előtt próbáltam erősnek és boldognak mutatkozni, de ez nem mindig sikerült. Panninak elmagyaráztuk, hogy a mamma most szomorú, azt is elmondtuk miért. És azt is, hogy őket kettőjüket a világon mindennél jobban szeretem. Mindig. Aztán jött a lelkiismeretfurdalás. Mert nem vagyok igazán ott a gyerekeimnek. Vagy pedig ha már egy percre elfeledkeztem a szomorúságomról, rosszul éreztem magam. És ez így ment tovább, és csak egyre rosszabb lett.

Aztán jöttek a pánikrohamok. Az első néhánynál nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy szívrohamom van. Először csak erős mellkasi fájdalommal járt, később légszomj is társult hozzá. Nem akartam sehová sem menni, nehogy valaki lássa. Vagy ami még rosszabb, egyedül lenni itthon, nehogy a lányok lássák. De a mindennapi rohamokat (ugyanis minden egyes nap volt), szerencsére, sikerült elrejtenem előlük. De a szomorúságom nem tudtam. Gigire már-már kényszeres szopizás jött rá. Nem túlzok, ha azt mondom, szinte mindig a cicimen lógott. Panninak is volt egy nagyon nehéz időszaka, amikor minden éjszaka bepisilt. Aztán elkezdett éjszakánként átjárni a mi ágyunkba. Akkor a balesetek abba maradtak. Jött a drágám minden éjszaka, odafeküdt mellém, és szorosan átölelt. A tudat, hogy amellett, hogy egy gyereket elveszítettem, és a két meglévőnek az életét is tönkreteszem, nos, nem segített az állapotomon. De szerencsére a lányok rendeződtek.

Rájöttem arra, hogy innen egyedül nem tudok felállni. Segítséget kellett, hogy kérjek. Kéthetente jártam (járok) a háziorvosomhoz, hetente a pszichológushoz. Már a másodikhoz, ugyanis az elsővel nem voltunk egy hullámhosszon. Aztán három helyről jött a diagnózis: depresszió. Mivel hónapok óta nem alszom, vagy ha igen, akkor is rémálmaim vannak, gyógyszert javasoltak. Kiváltottam. Úgy gondoltam, valaminek segítenie kell. De mikor itthon a kezembe vettem, hogy bevegyem az első szemet, és láttam, hogy nagy betűkkel ráírták a gyógyszertárban, hogy "depresszió kezelésére", akkor tettem vissza a szekrénybe, és ki sem vettem onnan azóta. Én nem vagyok depressziós! Csak nagyon-nagyon szomorú. Na jó, lehet, hogy az vagyok, de akkor sem fogom a gyógyszert beszedni. Én fel tudok állni egyedül is. Gondoltam én ezt augusztus óta...

De elhúzodott a dolog.

Féltem február másodikától. Sokat gondoltam erre a napra, és rettegtem tőle.
Az én drága gyerekeim pedig mindent megtettek, hogy széppé varázsolják nekem ezt a napot. Dekoráltak, és ajándékot csomagoltak.
Panni rajzolt is nekem (a hét minden napján valami ajándékkal jön haza). Felhívnám a figyelmet, a meglepődött arcoma a torta láttán!
Reggel kávéval és ajándékkal ébresztettek.
Panni választotta az ajándékom: füstölt makréla salsa szószban - "mert tudom mamma, hogy ez a kedvenced" ("Pappa, megtaláltam a mammának a tökéletes ajándékot!")
A lányok "szülinapi frizurát" is csináltak nekem.
Torta is volt, mindannyiunk nagy örömére.
Panni koronát is készített nekem.
Sokat játszottunk, együtt voltunk. De miután a lányok lefeküdtek, én összetörtem. Úgy éreztem végérvényesen, megjavíthatatlanul összetörtem. A következő napok is nagyon rosszak voltak. De aztán valami megváltozott. Valahogy könnyebb lett. Kicsit jobban érzem magam. Két egymást követő nap nem volt rohamom (ami nagyon nagy szó)! Ahogy egy nagyon kedves munkatársam mondta karácsony előtt: "Meglátod, nemsokára visszatér a Nap". Ez a metafóra valahogy belevésődött a fejembe. És tényleg. Néha már látom a Napot.

Sokan azt mondják, hogy el kell, hogy engedjem azt, ami nincs már. De én nem akarom. Mert akármi történt is, itt van mindig velünk. Velem. A szívemben. Pár nappal ezelőtt írtam egy levelet, és elküldtem az angyalokhoz.
Én pedig Pannitól kaptam ma egy "valentin képeslapot". Azt írta rá: "szeretlek". Hát értük kell talpra állnom, mert ők az életem. Kettő mellettem, és egy a mennyországban. De ahogy Anyukám is mondja mindig: "erős vagy, kislányom".

Hogy miért írtam le mindezt? Egyrészt azért, hogy elmondjam, nem minden tökéletes, ami annak látszik. Mert fáradt vagyok attól, hogy mindig fent kell tartani azt a maszkot. Másrészt pedig azért, hogy azok, akiket az elmúlt időszakban elhanyagoltam, nem hívtam, nem írtam vagy nem válaszoltam, talán most megértik, hogy miért.