Megint (még mindig) korona

Hétfő reggel. Felkelek, megyek, hogy ébresszem a lányokat is. Kilépek a hálószoba ajtón. Torres vár az ajtó előtt, mint minden reggel. Kikerülöm (mert ugye nem állna arrébb). A félhomályban először az egyik lábammal, majd a másikkal telibe taposok egy-egy rakás macskahányást. A jobb lábammal léptem bele először, ha ez számít valamit (nem tudom, milyen hiedelmek vonatkoznak a macskahányásba-lépésre). Így indult a hét...

Gigi ma itthon volt. Tegnap este hívtak az óvodából, hogy az egyik óvónő Gigi csoportjában koronás lett. Be lehet menni tesztért. A negatív tesztje ellenére itthon fogtuk, ki tudja, hányan betegek még a csoportból. Nem tudom, otthon hogy van ez most, de itt iskolás és óvodás is ugyanúgy mehet, ha beteg van a csoportban, csak tesztelni kell reggelente. Persze nagyon rosszkor jött, de gyakran így van, nem? Amikor nagyon fontos lenne, hogy bemenjen az ember dolgozni (én), vagy éppen egy négynapos éjszakai műszakból jöttél haza (Pappa), általában akkor kell a gyereknek itthon maradnia valamiért. De megoldottuk, mint mindig. Néha nehéz, és néha nagyon el tudok keseredni az ilyesmin. De csak ketten vagyunk, Håvard és én. Nekünk kell megoldani. Nincs a közelben nagyszülő, hét közben ugyanúgy dolgozik minden ismerősünk. Különben is, beteg gyereket úgysem vinnénk el máshoz, korona ide vagy oda.

Annyira jó lenne már, ha végre vége lenne. Emlékszem szilveszterkor mindenki arról beszélt, hogy milyen jó lesz majd az új év, mert akkor már biztos a hátunk mögött hagyhatjuk ezt a pandémia-dolgot. Aztán megint eltelt egy év. Vigyázzunk egymásra! Tiszteljük már meg egymást legalább annyival (nézetektől függetlenül), hogy nem megyünk betegen közösségbe, ne vigyük a beteg gyereket közösségbe. Szerintem ez lenne a normális, koronavírustól függetlenül (kövezzetek meg). Tudom, hogy sokkal könnyebb (lenne) reggel leadni a gyereket az oviban, és néha nagyon nehéz megoldani, hogy ne menjen. Tavaly, a lezárások alatt, végig itthonról dolgoztam (másfél évig, egészen pontosan), két gyerek mellett. Néha késő éjszakáig, néha hajnalig, mert addig tartott befejezni az aznapit. Most is ezt teszem, ha nincs más megoldás. Tudom, hogy a gyerekeknek is nehéz, főleg a nagyobbaknak. Panni egy hónapja sírva könyörög minden kedden, hogy hagy menjen úszni, mint a többiek. De mi nem engedjük. Mi így látjuk biztonságosnak.

Hova is akartam kilyukadni? Oda, hogy mindjárt karácsony. Tavaly nem tölthettük együtt ezt az ünnepet a Családunkkal. Sajnos vannak olyanok, akikkel már soha többé nem ünnepelhetünk együtt. De én nagyon-nagyon szeretném megölelni a szüleimet, a testvéremet karácsonykor. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Vigyázzunk egymásra, hogy együtt lehessünk karácsonykor. Hogy a szeretet ünnepe a szeretetről szólhasson, és a szeretteinkkel együtt tölthessük azt.

Ebben a "sötét" lelkiállapotban úgy döntöttünk, itt az ideje egy kis fénynek. Csatlakoztunk a szomszédokhoz. 

Jelmezek, varázslók és szülinapi csomagok

Gyorsan rövidülnek a nappalok. Az óraátállítás azért volt jó, mert legalább egy rövid ideig világosban mentünk el itthonról. Egy ideje azonban ismét sötétben indulunk, sötétben érkezünk. 2,5 órát van még fent a nap a 24 órából, 25.-én pedig már "hivatalosan" sem hagyja el a horizontot. Azért írom, hogy hivatalosan, mert innen, ahol mi lakunk, már most sem láthatjuk, mert eltakarják a hegyek (itt november 20.-tól vagyunk "naptalanok). Tegnap nagyon szép időnk/napunk volt. Megköveznének, ha valaki meghallaná, hogy azt mondtam a tegnapi időre, hogy szép. Pedig az volt. Itt egy évben körülbelül kétszer van köd, ma volt az éves második. Hideg volt, az ablakokon megjelentek a jégvirágok, a hegyeket pedig fátyolként ölelte körbe a köd. Már amikor lehetett őket látni. 

De kezdjük november elejével, vagyis október 31.-ével. Halloween-re készülvén volt nálunk is sütés-főzés, tökfaragás és színezés is. (Gigi nem hajlandó levenni a kokárdát a kötényéről... :D)

Altában már egy jó ideje magas a koronás megbetegedések száma, ezért a szervezett beöltözős-buli elmaradt. Ahogy tavaly is, az idén is megbeszéltük 3-4 családdal, akikkel egyébként is találkoznak a gyerekek, hogy megyünk egymáshoz kopogtatni. Panni nagy Harry Potter lázban ég, úgyhogy ő Hermione volt, Gigi pedig cica. :) Olyan nagy szél volt, hogy szegény Hermionénak mindig leesett a kalapja. (De aztán jó alaposan körbeszorítottam hajtűvel - azóta is rajta van. Á, nem. :D)

Mivel mi ilyenkor nem tudunk kimenni a temetőbe, ezért csak itthon, vacsorakor gyújtunk gyertyát, és azokra emlékezünk, akik már nem lehetnek velünk. Ez mindig sírásba torkollik, de ez nem baj szerintem. Mivel mindkét lánykám ott volt, mikor a Dédnagymamát elveszítettük, úgy gondolom, hogy szükségük is van rá, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról. Hogy kérdezhessenek. Hogy választ kapjanak. 

Nálunk novemberben megkezdődik a születésnapok sora (Sapival együtt már októberben), Pappa születésnapjával. Panni és Gigi is nagyon aktívan készült a nagy napra.

Az apró kezek által készített sok-sok ajándéknak persze nagyon örült a szülinapos.

A tortának nem kevésbé. Bár szerintem ezt a lányok jobban várták, mint Pappa - aki nem nagy süti-evő.

Voltunk színházban is!  Ez itt nagyon nagy szónak számít, ugyanis egy évben egyszer, ha nagyon szerencsések vagyunk kétszer van gyerekeknek való előadás. Ilyenkor a nemzeti színház egy társulata turnézza körbe az országot. Annyira jó volt! Gigi most volt először színházban, és ő is nagyon élvezte. 

Pannussal elolvastuk a Harry Potter második részét is. Hosszú volt a szünet az első és a második könyv elolvasása között, de ezt a könyvet szinte felfaltuk. Nem is tudom, melyikünk élvezte jobban. Én már biztos elolvastam mindegyiket háromszor, négyszer, de ugyanúgy élvezem most is. Sőt. Panni persze rögtön rajzolt is utána.

Túl vagyunk a szokásos őszi megfázáson (bár tavaly kimaradt). Először Gigi lett taknyos, aztán Panka is. Mindez persze akkor történt, mikor mi kis 438 fős településünkön az emberek negyede koronás lett. De mindenkit teszteltünk (immáron nem is tudom hanyadszor), és tényleg csak megfázás volt a dolog. Szerencsére láz nélkül, és pár nap alatt átment rajtuk, mi felnőttek pedig nem kaptuk el. 

Gigi nagyon jól érzi magát az oviban. Mikor a nátha miatt itthon kellett tartani, nagyon nehezen viselte, hiszen őt "várják a barátai". Túl vagyunk egy újabb fejsérülésen is, mert megint fejre esett valahol. (Miért mindig a fejét veri be?) De szokás szerint ezt sem vette a lelkére. Mondjuk, ez nem is volt olyan nagy, mint máskor.

A héten nagyon jó programok voltak az óvodában a nagycsoportosoknak. Szerdán egy rénszarvas-tartó sámi vállalkozásnál voltak látogatóban. Lasszót dobtak, bidos-t ettek (sámi nemzeti étel), rénszarvast simogattak és etették őket zuzmóval. Mondjuk Gigi pont nem. Mikor megkérdeztem, hogy ő is etette-e rénszarvasokat, úgy nézett rám, mintha valami hatalmas butaságot kérdeztem volna. Azt mondta, nem. A kérdésre, hogy miért nem, azt mondta, hogy "azért, mert félt, hogy a rénszarvas megeszi a kesztyűjét". És megsimogattad-e őket? Ugyanaz az arckifejezés: "Nem. Mi lett volna, ha megszúr az agancsával? Tudod milyen hatalmas agancsa volt?" :D

Másnap lovagolni voltak. Az egyik óvónőnek vannak lovai (nagyon cowboy-stílusú nő egyébként), és elvitte magával az iskola-előkészítősöket. Az előző nap rénszarvasos történései után teljesen biztos voltam benne, hogy Gigi a lóra sem mer majd felülni. A nyáron is próbáltuk, mikor Panni lovagolt, de ő nem akarta. De Gigi büszkeségtől ragyogó arccal mesélte mikor hazajött, hogy ő bizony lovagolt! Két kört! Még képes bizonyítékot is hozott róla! :D

Nagyon boldoggá tesz, hogy mindketten jól érzik magukat az iskolában, óvodában. Kíváncsi vagyok, milyen lesz majd Gigusomnak az átállás az iskolára, teljesen ismeretlen gyerekek között. 

Pappa dolgozik, mint mindig. Sőt. A két munkahelye mellé most megbízták még egy extra projekttel is, ami még abból a kevés szabadidejéből is elvesz, ami lenne. Úgyhogy én már elkezdtem az advent/karácsony/Gigi szülinap megtervezését. Sosincs túl korán elkezdeni. Itt ugye már első adventkor "karácsony" van, gondolok itt a karácsonyi dekorációra, a fára, a kivilágításra. Csak legyek túl a jövő csütörtöki napon, aztán majd szépen lassan alakul minden a házban és a ház körül is. Már alig várom, hogy mi is elkezdhessük. Igaz, mi úgy nőttünk fel, hogy karácsony, az december 24.-én volt. Először nagyon furcsa is volt, hogy itt már ilyen korán elkezdődik minden, de most már nem az. Sőt, ez így azért (is) jobb, mert nem kell mindent egy vagy két nap alatt megcsinálni, van rá egy egész hónapod.  Sötét van, hideg van, kapcsoljuk is fel azt a sok gyönyörű világítást. A szomszédoknál már világít, egyikőjüknél már a karácsonyfa is bent van. Szeretem, hogy így van. Olyan érdekes, mikor felkerülnek a karácsonyi függönyök, kint vannak a csillagok az ablakban, egy-két dolog a helyére kerül, a lányokkal kreatívkodunk karácsonyra, egészen mások lesznek a mindennapok. Nyugodtabbak, meghittebbek - óvodától, iskolától, munkától függetlenül. Ha minden jól megy, akkor az idén együtt tölthetjük a karácsonyt mindannyian, itt nálunk. Nagyikánkat megműtötték a héten, de reméljük, hogy pikk-pakk rendbe jön. Reméljük, a vírust is sikerült kordában tartani, és együtt ünnepelhetünk mindannyian.

Az időjárás egyébként nem a legjobb. De majd a hétvégén! Gyönyörű havunk volt, amit egy hetes enyhe idő, erős szél elolvasztott vagy tükörsima jéggé polírozott. Már-már veszélyesen csúszós minden. De talán mára ígérik a havat, utána pedig a -15 fokot. Adventre remélem, hogy minden gyönyörű fehéren fog ragyogni.

Ebben az átmeneti időszakban mindenki nyűgösebb egy kicsit; nehezebben ébred reggel, korábban fárad este. Én a múlt héten szinte fel sem bírtam kelni az ágyból, meg is rémültem kicsit, hogy mi lehet a baj. Ezen a héten a válasz is megérkezett, egy vérvétel után: a vas-tartalékom nullán van, és erősen vérszegény vagyok. Elég rossz hírek, de legalább tudom, hogy mitől érzem magam ilyen pocsékul. Persze azonnal elkezdtem szedni a vastablettát, ami az első napokban hasmenést, hányást, szédülést eredményezett. Nagyon ramatyul voltam. Jövő héten csütörtökön van a projektem elbírálása a munkahelyemen, és hogy finoman fejezzem ki magam, nem vagyok kellőképpen felkészülve. Mivel az ország sok részéről lesznek résztvevők, ezért még el sem halaszthatom. Nem így terveztem az elmúlt két hetet. De majd hétfőn újra próbálom a munkába vetni magam. Picikénk eleven. Körülbelül két hete élvezheti mostmár más is a rugdalózást. Főleg késő este mocorog, Panni nagy bánatára, mert olyankor ő már alszik. Egyébként mindig a hasamon a keze. Az az arc, ahogy felragyognak a szemei amikor érzi a testvérét odabent, hát, elolvad a szívem tőle! Gigit annyira nem érdekli a dolog egyelőre. Amikor mondom neki, ráteszi a kezét a pocakomra, de körülbelül 5 másodpercig tart a türelme. Ő még nem érezte a Kistestvért. Helyesbítés: pont most érezte! Azt mondta, jó érzés, mert "masszírozza a kezét". :)

Csütörtökön töltöttük a 21 hetet, úgyhogy már túl vagyunk a félidőn!

A hétvégén egyedül vagyok a lányokkal, mert Pappa dolgozik (minden harmadik hétvégén csak mi vagyunk, csajok). Igyekszem egy kicsit rendet rakni, lemosom az ablakokat, hogy jövő hétvégén mehessen rájuk a piros függöny és a dekoráció. Nem tudom, hogy rábírom-e venni magam, hogy kimenjek a lányokkal, mert nagyon fáj a csípőm, a medencém, lehet, hogy inkább kiküldöm őket egyedül. Készítünk a hétvégén pár karácsonyi díszt is, és ígértem nekik egy nagy bögre habos kakaót a tegnap készült (már alig van belőle) kakaós csiga mellé. Este pedig a hét fénypontja, a norvég Álarcos énekes lesz a tv-ben, amit a lányok nagyon-nagyon szeretnek. Ez a terv a hétvégére, majd meglátjuk, mi lesz belőle. :)

A negyedik Csoda

Hát, akkor jöjjön a mi nagy titkunk! Április elején érkezik hozzánk családunk legújabb tagja. Most már el merem mondani. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány embernek mondtuk el eddig a legközelebbi családtagokon kívül. Nem mertük. Féltünk örülni (főleg én). De tegnap ultrahangon voltam, és mindent rendben találtak. Úgyhogy most szeretném megosztani az örömünk.

Az első trimeszter igazából elég könnyedén telt, leszámítva az állandó rosszulléteket és a hányást. De most sem volt ám izgalommentes a várandósság, ezidáig sem. De ugorjunk csak vissza az időben egy kicsit.

Miután a harmadik kis Csodánkat elvesztettük 2018-ban, és egy bő év után sikerült ebből lelkileg felépülni, szerettünk volna még egy babát. De nem sikerült. Ekkor mentem el kivizsgálásra, ahol kiderült, hogy már nem nagyon van peteérésem, de ami mégis lenne, az pedig rossz minőségű. Így igazából mi letettünk családunk gyarapodásáról. Elfogadtuk, túlléptünk rajta. Boldogok voltunk. Szuper kis családunk van, akikkel minden nap egy csoda. 

Amikor nyáron Magyarországra utaztunk, még nem sejtettünk semmit. Nem is kíméltem magam egyáltalán. Tettem-vettem a 20 kilós bőröndöket, az utazás napján, cipeltem Gigit, mikor elfáradt. Viccelődtünk is, és mindkét lánykám magamra vettem, Pannit a hátamra, Gigit előre. Drága Mama is velünk volt még, mikor hazamentünk. Ott is próbáltam kivenni a részem mindenből, amiből csak tudtam, Mamát mozgatni, forgatni, felültetni kellett. De éreztem, hogy valami nem stimmelt. Vettem is egy tesztet. Persze mindketten azt gondoltuk, hogy valami más lehet a dologban, valószínűleg csak lelki oka van annak, amit érzek. Úgy is volt, negatív volt a teszt. De engem csak nem hagyott nyugodni a gondolat. Ráadásul két nappal később már nem kívántam a kávét. Akkor már tudtam. Vettem még egy tesztet. Vagyis nem én, mert én nem akartam még egyszer bemenni a helyi patikába, ahol mindenki ismer. Ez már pozitív lett. El sem hittem, fel sem tudtam fogni. A következő napokban még két tesztet csináltam, mert nem hittem a saját szememnek. Kétségtelenül pozitívak voltak. De nem mertem örülni. Rettegtem. Rettegtem, hogy valami baj történik. Megint. 

Hála Istennek, még éppen volt lehetőségem arra, hogy Mamának is elmondjam, jövőre érkezik a harmadik dédunokája. Ő egyike volt azon nagyon keveseknek, akikkel a titkunkat megosztottuk. Az édes titkot magával vitte a Mennyországba. 

Néhány nap után úgy döntöttünk, hogy a lányoknak el kell mondanunk. Nagyon izgatottak voltak mindketten. Giginek határtalan volt a boldogsága, hogy végre nem ő lesz a legkisebb, és végre ő is nagy-testvér lehet. Bár az első kérdései között szerepelt az is, hogy "Akkor most nem lesz kutya?!". Nagyon édes gondolatmenete van: eleinte, mikor elmentem wc-re, mindig utánam szólt, hogy "De mamma, vigyázz, nehogy kikakild a kistestvért!". Panni pedig, hát ő Panni. Az állandó gondoskodás, törődés megtestesítője. Azóta is mindig ezen jár az esze. Nagyon boldog, nagyon izgatott. Már mindenre gondolt, hogy mi hogy lesz, hogy fogjuk csinálni. Az első hetekben folyamatosan azt kérdezgette, jól vagyok-e.

Ez igazából érthető volt, ugyanis az első három hónapban elég rosszul voltam. Állandó hányinger gyötört, nem is nagyon bírtam enni. Az első hányásomat képes voltam a Liszt Ferenc repülőtérre kiérve, az autóba időzíteni, a két gyerekkel a két oldalamon. Nem csoda, hogy ezek után szegénykém jó ideig aggódott a jóllétem felől. Miután Magyarországról visszajöttünk, engem elküldtek ultrahangra, hogy megnézzék, jó helyen tapadt-e meg a mi kis Csodánk (ugye nekem volt két elzáródott petevezetékem is). De mindent rendben találtak. A következő vizsgálat (és egyben az egyetlen) a 18 hetes ultrahang lesz. Legalábbis gondoltuk akkor. Ebben az eleve émelygős időszakban lett a szédüléses bajom is (BPPV), amitől még többet hánytam. Az nehéz két hét volt. Ezek mellett a munka (másfél év után visszamentem a munkahelyemre a "home office"-ból) és a két kislánykám ellátása nem volt könnyű. Nem is tudom, mit csináltam volna Håvard nélkül. 

A szédülés és a hányás-émelygés is szépen lassacskán alább hagyott. Újra teljes erőbedobással csinálom a munkám (novemberben egy nagy elbírálásra kell vinnem mindazt, amin az elmúlt két évben dolgoztam), és végre a lányokra is több energiám jut. Persze azért fáradt vagyok, néha kimondhatatlanul fáradt. De tudom, hogy ezek a "jó hónapok", most kell, hogy bírjam. Már érzem a csípőmben és a medencémben is, hogy hamarosan ezekkel is probléma lesz, ugyanúgy, mint az előző két alkalommal is. Szerencsére már "bejáratott" manuálterápiás szakemberem van erre a bajra.

A kis manónkat már nagyon korán elkezdtem érezni. Gigivel is korán kezdődtek a kis ficánkolások, de ez alkalommal már a 12.-13. héten éreztem apró mozgásokat. Persze ekkor még nem voltam benne teljesen biztos, hogy azt érzem-e amit, de nagyon valószínűnek tűnt. A 15. héten jutottam el először a bábához. Nem volt sürgős, mert igazából csak a 28. héttől rendszeresek ezek a látogatások a bábánál, az első alkalom igazából csak a papírok kitöltéséről szól, és elmondják azt, mi is fog veled történni a következő hónapokban. Mi azt meg már tudjuk, ugye. :) Hát itt történt, amiről már írtam korábban. Két nappal később hívtak, hogy koronás volt a bába, csináltassunk tesztet. Szerencsére mindenki negatív volt. Következő héten Panni több osztálytársa és barátnője lett koronás, tesztelgettünk újra. Itt egyébként nem teszik karanténba az osztályt, csak minden gyerekkel hazaküld az iskola egy-egy gyors-tesztet. Hogy ez így mennyire biztonságos vagy megbízható, az már egy más kérdés. Úgyhogy az elmúlt négy hét így telt, mindig egy-egy újabb ismerős lett beteg. Eddig, hála Istennek, megúsztuk mindannyian.

Ebben a korona-bolond időszakban, jóval a 12. hét után, elkezdtem vérezni. Először csak nagyon picit, két nap alatt el is múlt. Aztán bő egy hét múlva ismét. Ugye, itt Altában nincs kórház, így a bábához tudtam csak visszamenni. Most már sokkal modernebbek, mint 5 évvel ezelőtt voltak. Akkor csak dopplerrel tudtak szívhangot hallgatni, most viszont vagy egy icike-picike (komolyan, mint egy zseb-tükör) ultrahang készülékük, amivel ugyan sok mindent nem látnak, de a szívműködést azt igen. Egy héten keresztül jártam be minden nap ellenőrzésre az ebédszünetemben. Ugyanis enyhült azért a vérzés, de nem múlt el. Az okát nem tudták megmondani, csak azzal biztattak, hogy valószínűleg semmi komoly, mert a szívműködés normális. Azért egy hét múlva csak beküldtek a kórházba, Hammerfest-be. Ez volt a múlt héten hétfőn. Szerencsénk volt, mert pont két vihar miatti útlezárás közti napot fogtunk ki. Nagyon ideges voltam. Fel voltam készülve a legrosszabbra. Håvard persze mondta, hogy szerinte minden rendben van, dehát ő mindig pozitív. De mint legtöbbször, most is igaza lett. Mindent rendben találtak a mi kis Csodánkkal. Ezek után egy pár napra sikerült megnyugodnom.

Tegnap voltam a "hivatalos" ultrahangon, azon az egyen, ami "jár". Itt nézik meg a méreteket, a szívkamrákat, és itt kap az ember egy végleges kiírási dátumot is. Ez nálunk április 2-ről az ultrahang után el lett "napolva" április 6-ra. Ami szerintem egy kicsit vicces, mert Panni téli szüneti gyerek, Gigi karácsonyi szüneti, és most kapunk egy húsvéti szünetit is. :) Az ultrahangon mindent rendben találtak. 2 kéz, két láb, megfelelő nagyságú buksi és combcsont, 4 szívkamra. 

És a végén még integetett is. <3

Hát így állunk most, Pappa születésnapján, tortára készen. Isten éltessen, drága Pappa! <3 Reggel,  családi szokás szerint dallal, lufival, keksszel és gyertyával ébresztettünk. Bár nem biztos, hogy ez volt minden vágyad korán reggel, de csak jobb volt így felébredni, mint az ébresztő órára. :)

Holnap töltöm a 19. hetet. 

Ó, szoktam ilyenkor statisztikát is mutatni, ha jól emlékszem, de most hirtelen nem találom. Pannival ugye már előre telenyomtak hormonokkal, vizes voltam, híztam rendesen. Gigivel 48 kilóról indultam, most viszont 55-ről. Bár egy kiló lement az elején a rosszulléteknek "köszönhetően". Azóta is csak az az egy kiló jött vissza, 55 kiló vagyok, és 93 cm a pocakom. Pannival és Gigivel 20 kilót híztam, úgy néz ki, talán most annyit nem fogok. De majd meglátjuk. Még az édesség utáni vágy nem indult be. :)

Az én gyönyörűimmel:

Próbálok megnyugodni, és elhinni, hogy ez tényleg velünk történik. Hogy minden rendben lesz. Hogy áprilisban nagycsaládosok leszünk. Annyira hihetetlen. <3