A nagyon északi nagyon nagy kaland

Szóval… Már leírtam, milyen volt Panni nélkül, és azt is, hogy milyen volt Longyearbyen a maga sok kis különlegességével. Hát íme az én kalandom.

Február 22.-én 5 órakor keltem. Nem sokat aludtam, bevallom, elég ideges voltam. Úgy gondoltuk, az lesz Pankának a legjobb, ha ők is kijönnek a reptérre, és látják ahogy a Mamma elmegy. A drágám jól viselte a korán kelést, és a reptéri búcsúszkodást is. A Bogyó és Babócából tanult ‘Jó utat!’ kiabálta és integetett. Sokáig integetett. Az odaúton minden rendben volt. Kivéve, hogy elég sokat pityeregtem. Arra vágytam nagyon, hogy végre odaérjek, becsukjam magam mögött a szobaajtót, belefeküdjek az ágyba és jól kisírjam magam, hogy utána aztán teljes erőbedobással nekiálljak annak, amiért jöttem. De nem ment a dolog olyan könnyen! Először is késtek a gépek! Másodszor pedig (ez olyan tipikus dolog, ami általában velem történik meg) tűz volt a Tromsø-i reptéren, ahol át kellett szállnom, és majdnem egy órára kiürítették a repteret. Szóval mindenki csak állt és várt odakint, a reptértől szigorúan minimum 50 méterre. Én jól meg is fáztam, ugyanis nagyon hideg szél fújt. De sikeresen megérkeztem egy nagyon erős oldal-szeles leszállás után. Elég vicces volt, mert több ázsiai utas is sikítozott leszállás közben, ahogy a gép billegett jobbra-balra....

Fentről nem sok mindent lehetett látni, ugyanis felhős volt az ég, de mikor kiszálltam a gépből és körülnéztem, bizony megkönnyeztem annyira szép volt minden! Szóval nekem már a reptér is bejött! Ami jó, mert itt fogom tölteni a napjaim nagy részét.

Legelőször meg kellett keresnem a reptér igazgatóját. Beléptem az iroda folyosójára, és egy hatalmas kutya fogadott – olyan malamut féle (de nem nagyon vagyok otthon a kutya fajtákban). Egy pillanatra megszeppentem, de csóválta a farkát, úgyhogy gondoltam, nagy baj nem lehet. Megkaptam a beléptető-kártyám, mostmár hivatalosan is készenállok!

Megérkeztem a szálláshelyemre. Hát, elég alternatívnak tűnt a dolog… Ez a hely régen a szénbányászoknak volt a szállása, ezt újította fel egy hölgy és üzemelteti szállóként. Első ránézésre bizarrnak tűnt, de hamar átvettem az egésznek azt a nagyon különös és pozitív hangulatát.

Pankának nagyon tetszett a szobám, mindig csak a jegesmackót akarta nézni. 

Ja, az ajtókon pedig különböző fotók voltak, a legtöbbön a bányákban dolgozó férfiak, szexi pózokban, meglehetősen kevés ruhával. A képek a ’60-as, ’70-es években készültek, úgyhogy a stílust mindenki el tudja képzelni. Az én ajtómon pedig egy terhes nő volt (a szálló tulajdonosa), az egyetlen terhes nő a 40 szobaajtóról! Különös….

Volt egy gyönyörű télikert is – ez volt a szálló étterme, itt ettem a reggeliket és a nem mindennapi vacsorákat. És igen, innen néztem evés közben a rénszarvasokat is!

De hogy megmaradjunk lokálpatriótának, a ‘Bugyi-krumpifesztiválos’ pólót (és otthoni, szülők által készített töpörtyűt, szalonnát és szalámit is) természetesen ide is hoztam magammal.

Már az utazásom napján is próbáltam ‘dolgozgatni’. Beszéltem jópár emberrel, de kérdőívet csak egyet szereztem… már csak 199 kell… ez eléggé lehangolt. Ez, Panni hiánya és a tény, hogy nem merek kimenni az utcára egyedül, mert félek, hogy megtámad egy jegesmedve, egyre csak azt az érzést erősítette bennem, hogy őrültség volt nekem idejönni. Attól a perctől kezdve, hogy ennek az utazásnak a lehetősége felmerült, tudtam, hogy vagy nagyon pozitív élmény lesz, vagy nagyon negatív. Hát, eddig nem ígért sok jót ez az út.

Első este jól körbekérdezgettem, mi is a helyzet ezzel a jegesmedve dologgal. Azt mondták, hogy kicsi az esélye, hogy bejön a medve a városba – de többször megesik évente. Legyek nyugodt, már többnyire világos van napközben, észreveszik, ha közeledik a városhoz. De ha mégis, véletlenül találkoznék eggyel, akkor kezdjek el szaladni a házak felé, mert az ajtókat általában nem zárják, éppen emiatt. Ha van rajtam sapka, sál, kesztyű, hátizsák vagy bármi, azt dobjam le magaról, hátha az lefoglalja a medvét. Egyébként pedig, ha 100 méternél távolabb van, akkor nincs nagy baj: fussak, ahogy csak tudok, mert a jegesmedve csak kb. 100 métert tud gyorsan futni, utána lelassul Hmm… nekem ezzel csak két bajom van. 1: hogy nő vagyok, és nem egészen vagyok tisztában azzal, hogy mikor van az a medve tőlem pont 100 méterre. 2: fussak amilyen gyorsan csak tudok… haha.

Másnap azért csak be kellett mennem a városba, ami kb. 10-15 perc séta volt. Hát, hagy ne mondjam, hogy állandóan csak néztem jobbra-balra, hátra, mint valami paranoid. Aki látott, biztos jót nevetett rajtam. Próbáltam mindig arra menni, ahol emberek voltak. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, mindenhol jegesmedve szobrok és kitömött jegesmedvék vannak – hát, körülbelül ötször kaptam majdnem infarktust az első utam során az élelmiszerboltba! Jajj, ott van egy! Hú, ez nem igazi! Jajj, ott van egy! Húú, ez sem igazi…

A város nagyon hangulatos és az emberek fantasztikusak. Mindenki annyira barátságos, kedves, segítőkész, hogy az valami hihetetlen! Persze kis település, nehéz körülmények, muszáj összetartónak lenni.

Ez az egyetem.

Ez a központ. Itt van egy posta, élelmiszer bolt, ahol minden (komolyan minden!) van, alkohol bolt, sport bolt, gyógyszertár, kávézó.

A városnéző sétám után indulás a repülőtérre, kezdődik a munka!

Itt töltöttem szinte minden napomat. Már első nap összeismerkedtem az összes dolgozóval, és innentől kezdve a reptér kávézójából mindig ingyen kávét és teát kaptam.

Gyors fejszámolást végezve arra jutottam, hogy minden nap 20 kérdőívet kell szereznem, és akkor minden rendben lesz. Leültem egy asztalhoz, ami innentől kezdve a bázisom lett. Kezdtek szállingózni az emberek, én pedig felmértem a terepet. Kicsit izgultam. Aztán mély levegőt vettem és elindultam. A professzorom felkészített, hogy a legtöbben elküldenek majd, de ezt ne vegyem a lelkemre. De nem így lett. Nem küldtek el! Mindenkivel barátságosan elbeszélgettem, és ők unszolás nélkül válaszoltak a kérdéseimre. Persze, sokan voltak helyiek is, őket nem tudtam ‘használni’ ebben a felmérésben. Örültem, mert késett a gép, úgyhogy kicsit több időm volt dolgozni. A végeredmény 20 kérdőív lett. Meg voltam elégedve. Mikor a szállóba visszaértem, beszéltem Pankáékkal. Mivel internet csak a közösségi helyiségekben volt, ezért ott ültem. Miközben beszéltünk, fél füllel hallottam, ahogy két ember épp az élményeit osztotta meg egymással. Szerencsémre kérdőív és toll mindig volt nálam, ezért megkértem őket, hogy írják már le ezt a sok érdekességet nekem is. Szóval 22 kérdőívvel zártam a napot – és egy nagyon jó vacsorával a szálló éttermében: fókát ettem, életemben először! Nagyon finom volt, már-már ijesztően fekete a húsa. 

Néha erősen kellett koncentrálnom arra, hogy ne gondoljak a szép barna fóka-szemekre… Bármennyire is finom volt, azt hiszem nem sokszor fogok fókahúst enni.

Harmadnap már 10 óra után indultam a repülőtérre, ugyanis két repülőgép is ment. Szerencsémre a második késett, így megint nyertem egy kis extra időt. Csak úgy röpködtem ide-oda, rengeteg emberrel beszéltem. Sokszor jó lett volna, ha nálam a telefonom, ugyanis jó kis interjúk születhettek volna, ha fel tudom venni a beszélgetést. Így csak visszasiettem az asztalomhoz, és gyorsan papírra vetettem a legfontosabb dolgokat. 50 kérdőívet kaptam! Ezzel nyertem egy szabadnapot :) Este már el is kezdtem az adatok begépelését – ez ugyanis el fog tartani egy jódarabig!

A negyedik nap délelőttjén városnéző taxi-túrára mentem. Ez szuper volt – leszámítva, hogy nagyon borús volt az idő, és nem lehetett valami messzire ellátni. Ez jó is volt meg nem is – ugyanis néha nagyon kanyargós, nagyon meredek utakon mentünk… 

A sofőr olyan tengerész-típus volt. Hosszú fehér szakáll és semmi haj. Nagyon érdekes dolgokat mondott (ezeknek a nagyrészét már korábban leírtam). Nekem a radar nagyon tetszett, és a magtároló is. Mikor kiszálltunk a hegy tetején az autóból, úgy fújt a szél, hogy azt hittem lefagyasztja a bőrt az arcomról!

Persze a szokásos turista-képeket is megcsinálta mindenki. 

Olyan érdekes volt látni, hogy két Malájziából érkező fiatal lány milyen nagy érdeklődéssel fényképezte a havat. Valószínűleg most láttak először. Jó volt nézni az örömüket – az jutott eszembe, hogy pont olyanok, mint mikor Panni ajándékot kap.

Hihetetlen, hogy mindenhol rénszarvas van! És ezek ‘vad’ rénszarvasok, nem úgy, mint Norvégia nagyrészén, ahol mindegyiknek van gazdája, és különböző helyekre terelik/költöztetik őket télen és nyáron. 

Délután a reptérre mentem. Ma kicsit ‘hivatalosabban’ öltöztem fel, ez nem nagyon jött be az embereknek, olyan, mintha tartózkodóbbak lettek volna (én meg ráadásul fáztam is a blúzban). Ezek után maradok a norvégmintás kötött pulcsinál. Ráadásul a helyemet is elfoglalta valaki – nem indult jól a nap! 23 kérdőívet gyűjtöttem, ami a tervnek megfelelt, de azért  kissé lehangolt az előző nap sikere után. 

Elérkezett a péntek. Ma is két gép megy – és közben rájöttem, hogy másnap egy sem! Ez nem volt bekalkulálva. A reptérre érve látom, hogy két nagyon jól öltözött fiatal lány rengeteg papírral és tollal ül egy asztalnál, és az ott lévő emberek már kérdőíveket töltenek. Nagyon rossz érzésem lett, és szokás szerint kétségbe estem! Azért leültem a helyemre, elővettem a papírjaimat. Figyeltem őket, nagyon sokat elutasították őket. Nem voltak valami barátságosak. Odajöttek hozzám is, hogy ‘Hallottunk már rólad, elég gáz, hogy egyszerre vagyunk itt…’ Hát én sem ugráltam örömömben, de mit tegyek… Javasoltam, hogy ők terítik a reptér egyik felét, én meg a másikat. Jó. Rá kellett jönnöm, hogy nyomás alatt nagyon jól dolgozok, ugyanis 70 (!) kérdőívet szereztem! Még azok sem mondtak nemet, akik már a másik lányoknak kitöltöttek egyet. Az arcmemóriámról csak annyit, hogy az embereket az ülőhelyükről jegyeztem meg. Három férfit próbáltam meggyőzni arról, hogy ők nekem még nem töltöttek ki semmit – de kiderült, hogy mégis, csak átültek máshová…

Délután besétáltam a városba; boltba kellett mennem és a postára. Mikor kijövök a postáról, látom, hogy valaki nagyon integet. Gondoltam biztos nem nekem, ki integetne nekem? De bizony nekem integetett! A taxisofőr, aki mindig hoz-visz. Elég sokat járok taxival, főleg a reptérről haza, és az az érzésem, hogy egyetlen egy taxisofőr van, mert értem mindig ő jön! Szóval ő integetett nekem, kérdezte hogy vagyok, mikor megyek a reptérre. Még nincs egy hete, hogy ideértem, de már megismernek :) Pankám, mint mindig, most is tündéri volt, mikor beszéltünk! Mindig kávét főz nekem, és a csészéket már a beszélgetésünk előtt bekészíti. Az estém jól telt, sokáig dolgoztam az adatok begépelésén. Aztán elfoglaltam az egyetlen fürdőkádas szobát, é sott lubickoltam jó sokáig – megérdemeltem a mai nap után!

Szombat van, és nincs repülőgép. Mit kezdjek ezzel a szabadnappal? Elsétáltam a múzeumba. Nagyon-nagyon jó volt! Minden volt benne; történelem, földrajz, biológia…

Utána még mentem egy kört a központban, aztán a ‘rövidebb-úton’ mentem haza. Igen, mostanában ezt használom. Igaz, beletelt pár hosszabb útba, mire rájöttem, hogy melyik az ‘igazi’ rövidebb út! Hegyen-völgyön át, befagyott folyón keresztül, csak kövessem a hószán nyomokat – ezeket az utasításokat kaptam. Mivel hószán-nyom volt mindenhol, ezért volt egy kissé félrevezető a dolog. 

Ma este csináltam valami nagyon maradandót. Sokat gondolkoztam azon, vajon milyen emléktárggyal térjek majd haza, ami sok év után is megmarad, nem törik el, nem vész el költözéskor. Hát, az én legnagyobb szerencsémre, egy tetováló-srác pont Svalbardon tetovált három napig. Még pont volt egy szabad helye. Úgyhogy elmentem. Szóval mostmár Svalbard emlékét a testemen hordozom örökké! 

Olyan vicces volt, mert kérdezte a srác (ott volt két másik is), hogy ez lesz-e az első, mondtam igjen. Kérdezte, hogy félek-e, hogy fájni fog. Én meg mondtam, hogy, hát már szültem egy gyereket, annál jobban nem fájhat, és remélhetőleg gyorsabban is végzünk majd! Ezen jót nevettek mindannyian! Az egyik pasi elmesélte, hogy a várostól nem messze van egy kis nyáriházuk, ott voltak a barátnőjével tavaly húsvétkor. Hószánnal mentek, síeltek, aztán a kis faházukban éjszakáztak. Másnap korán nagy zajra ébredtek. Egy hatalmas hím jegesmedve próbálta betörni az ajtót. Az volt a szerencséjük, hogy az ajtó be volt zárva, és rajta volta retesz is. A pasi állt az ablaknál, a medve tőle fél méterre az ablaküveg túloldalán. Azt mondta, kissé be volt rezelve. Aztán a medve apró darabokra törte mindkét hószánt, majd elment. Ezek után persze esélye sem volt annak, hogy én onnan a sötétben hazasétáljak! De a tetováló srác olyan rendes volt, hogy utána hazakísért, mert mondtam,  mennyire rinyálok a jegesmedvéktől :) Este még dolgoztam egy kicsit az adatokkal (miközben félpercenként megcsodáltam az új ‘ékszeremet’), aztán elaludtam.

Vasárnap újra munka, irány a repülőtér! Ha jól alakul ez a nap, akkor végeztem a kérdőívezéssel. És bizony jól alakult! A másik kérdőíves-csapat szerencsére nem volt ott, és a helyem is szabad volt! 45 kérdőívet és egy szuper interjút sikerült szereznem! Mostmár kicsit kilélegezhetek, megvan amiért jöttem, és a következő három napban kicsit szórakozhatok én is! Este egy isteni rénszarvas-bélszínnel ünnepeltem!

Hétfőn egy jó nagy túrát mentem a város körül. A tervem az volt, hogy megnézem a templomot.

Utána észrevettem, hogy a távolban bóklászik egy rénszarvas – utána mentem. Aztán látom, hogy távolabb van három másik. Hát, ekkor már elég erősen figyelgettem minden felé, mert bizony elég messzire elmentem a központtól, és nem sok ember járt errefelé. De lett pár nagyon jó rénszarvasos képem!

És videóm!

Ezek után a központ felé vettem az irányt, hogy Pankámnak jegesmackót találjak. Be is mentem szerintem az összes lehetséges helyre (3 db), mire megtaláltam az igazit.

Kedden kutyaszánozni mentem! Ez valami fantasztikus volt! Először mindenki kapott egy szupermeleg overált, kesztyűt, csizmát, sapkát. A csizmák olyan nehezek voltak, alig bírtam menni bennük. De legalább nem fáztam. Miután felöltöztünk, alá kellett írnunk egy papírt, hogy tudomásul vesszük, hogy baleset, sőt, haláleset is történhet a túra alatt. A várostól kb. negyed órára volt a kutyafarm, 96 kutyával. Gyönyörűek voltak – és nagyon hangosak! 

Először egy rövid ismertetőt kaptunk arról, hogy is kell a kutyaszánt vezetni, aztán arról, hogyan kell a kutyákat befogni – ugyanis ezt is nekünk kellett csinálni. Minden szánhoz két ember tartozott, és mivel nekem nem volt párom, nekem egyedül kellett befognom mind a 6 kutyát. Ez bizony nem volt könnyű feladat…

A két vezér kutyával nem volt gond.

A középső kettő is simán ment…

 

De a két hátsóval bizony megszenvedtem! Dodge (becenevén a ló) a legnagyobb kutya volt, közel 50 kiló. És úgy kell őket a szánhoz vezeteni, hogy a hámnál fogva felemelem őket, hogy a két hátsó lábukon ‘sétáljanak’. Hát, a ‘ló’-val megszenvedtem, az biztos! Még két nap után is izomláz volt a karomban! De sikerült! 

Obelix pedig egy fiatal, nagyon erős, nagyon izgága kutya – na ő sem volt könnyű eset!

(A képek a túra után készültek, azért vannak ennyire kimerülve...)

De elkészült a csapatom!

Én a csapat-vezetőnkkel alkottam egy párt, először ő vezetett, én pedig ültem a szánban. Csudajó volt! És annyira gyönyörű, ahogy semmi más nincs körülöttünk, csak a hegyek és a hó. És semmi mást nem hallani, csak a kutyák talpa és a szán alatt a hó ropogását. Imádtam.

 

Egy kis videó ízelítőül:

Félúton cseréltünk, én vezettem a szánt visszafelé. Nem is volt olyan nehéz! Egyetlen gondom volt… mikor meg kellett állni. Én hiába álltam két lábbal, teljes testsúlyommal a féken, a kutyák ugyanúgy szaladtak tovább! Úgyhogy be kellett vetni az extra fékeket is :) Mikor visszaértünk a farmra, a kutyákat vissza kellett vinni a helyükre (nekem ugye egyedül mind a hatot). De sikerült! És még meg is dícsértek! Azt mondták, nagyon jó volt az összhang köztem és a kutyák közt, mert a két utolsóval nálam nagyobbak sem bírnak mindig. Úgyhogy büszke voltam magamra! 

Utána kaptunk kávét és teat egy kis keksszel, aztán indultunk vissza a városba. Jól elfáradtam. 

Este mentem a híres étterembe, Huset (A Ház) a neve. Hogy miket ettem? Királyrákot, bocinyelvet, egy jeges-tengeri halat (nem tudom, mi a magyar neve), rénszarvas bélszínt, rénszarvas kolbászt, desszertnek pedig áfonyajégkrémet karamellizált hagymával!  

És ha az étel nem lett volna elég, mindenhez kaptam egy pohár hozzá illő bort. Bizony, amint végeztem mindennel, már hívtam is a taxit, és igyekeztem haza. Kb. kettő percbe tellett, mire az ajtón bementem, levetkőztem és elaludtam!

Elérkezett a szerda, az utolsó nap! Nagyon jó kis programot terveztem erre a napra is. Jég-barlangászást egy gleccser belsejében! Csak azt nem terveztem be, hogy enyhe fejfájással indítom a napot… Amin az sem segített, hogy a lánctalpas hójáró, amivel a gleccseren felmentünk, eszméletlenül hangos volt (pedig fülvédő is volt rajtunk), és nagyon rázott, dobált, dűlöngélt (ugyanis mindenen(!) keresztül mentünk vele). 

De csak odaértünk.

Egy kis igloo állt a barlang bejárata felett.

Megkaptuk a szükséges sisakot, fejlámpát, és szögesláncot a cipőnkre. Készen álltunk!

Egy lyukon kellett leereszkednünk a barlangba, ami a gleccser vízfolyásaként szolgál nyáron. 

Az eleje elég szűkös volt, de beljebb mindenki más is ki tudott egyenesedni, nem csak én. Érdekes volt látni, hogy mennyivel mélyebb és mélyebb less a vízfolyás az évek során. A tavalyi ‘aljának’ a maradéka most körülbelül a fejem magasságában volt.

Csodaszép volt odalent minden!

És amikor elértük azt a részt, ahonnan már nem tudtunk tovább menni, akkor mindenki lekapcsolta a fejlámpáját és pár percig csendben maradtunk, és hallgattuk a sarkvidéki csendet (arctic silence). Ott álltunk a sötétben, egy gleccser gyomrában. Szerintem még a lélegztünket is visszatartottuk. Nagyon különleges élmény volt! Aztán a vezetőnk, egy fiatal lány, elkezdett énekelni (a sötétben, teljesen váratlanul) egy gyönyörű norvég dalt – a fényről, ami megmutatja, hová tartizol és annak hiányáról. Aztán ahhoz a részhez ért a dalban, hogy felerősödik a fény, és te hazatalálsz – ekkor felkapcsolta a fején a lámpát, és úgy folytatta tovább a dalt. Ha csak visszagondolok is rá, csupa libabőr leszek…

Mikor kijöttünk a barlangból, forró feketeribizli teát kaptunk és kekszet. 

Közben esni kezdett a hó is, így semmit nem lehetett látni, csak szinte szemet bántó fehérséget. A vezetőinknél ott volt persze a vadászpuska (jegesmedve látogatás esetére), de arra gondoltam, hogy ebben a fehérségben bizony akkor sem biztos, hogy meglátnánk azt a mackót, ha ott állna a hátunk mögött…

Este becsomagoltam, és ettem még egy utolsó rénszarvas bélszínt. Minden kétséget kizáróan ez a kedvenc húsom!

Reggel még jól bereggeliztem a gyönyörű télikertben. Rudolf is odajött elköszönni.

Délelőtt még besétáltam elköszönni a várostól (és persze rátaláltam még pár apróságra, amit nem tudtam otthagyni). Aztán kimentem a repülőtérre – utoljára. Ma egy új taxisofőr volt, akivel szintén nagyon jól elbeszélgettem. Elmesélte, hogy decemberben volt egy fiatal medve a városban. Két-három éves koruk körül a mamájuk már önálló életre küldi őket, és ez a kis oktondi élelem után kutatva bejött a városba. Altatólövedékkel elkábították, és utána helikopterrel elvitték valahova, ahol jó sok fókát talál majd magának. Miután kiértünk a reptérre (ami kb. 6-8 perc a központtól) még vagy 10 percig ültem az autóban és beszégettünk. Úgy tűnt, neki sem volt sietős. Még bementem a reptéri igazgatóhoz, leadtam a beléptető kártyám. Bent is elköszöntem mindenkitől, aztán amíg vártam a repülőre (mert persze egy órát késett) készítettem pár rövid interjút. Végül felszálltunk – gyönyörű volt látni a várost fentről. 

De miután magunk mögött hagytuk a tájat, ami a 10 nap alatt annyira a szívemhez nőtt, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: ma este már láthatom Pankát! Csak tudnám, hogy bírom majd ki, hogy nem ébresztem fel…

Volt időm ezen gondolkozni bőven, ugyanis a következő gépem is nagyon sokat késett, és elmúlt 11 óra (este), mire felszálltunk. Az út Altáig csak egy fél óra volt, de kínok kínját álltam ki, mert nagyon rázós út volt. Csak számoltam a perceket, mikor érünk már végre oda. De utána még mindig várni kellett, mert a reptéren kb. 50 ember volt, aki taxira várt, autó pedig nem volt egy sem. Hajnali 1 óra volt, mire hazaértem. Gyors és tömör élménybeszámoló után lefeküdtem. Nagyon csendben voltam, Panka mégis megszólalt álmában "Mamma?". Nem volt könnyű nem kikapni az ágyból és össze-vissza csókolgatni... De reggel bepótoltuk!

Azóta mindannyian átestünk egy influenza-szerű dolgon is. Panninak fülgyulladása is lett, de szerencsére átvészeltük a dolgot és pillanatnyilag mindannyian egészségesek vagyunk (én még kicsit köhögök). Csütörtökön húsvéti reggeli volt az oviba, szülőkkel együtt - nagyon hangulatos volt! Mióta Panni meggyógyult, valami hihetetlen mennyiséget eszik - állandóan! Komolyan, valami mindig van a kezében :) A héten voltunk vele az első kötelező fogorvosi ellenőrzésen is. Nem volt megilletődve a lány - mondjuk gyakoroltunk itthon. Körülbelül 20x mászott fel a fogorvosi székbe és csúszdázott le onnan :) A hétvégén már csak a wc-be pisilt, igaz, annyira elfoglalt a Drágám, hogy nincs ideje szólni, ha mennie kell. Úgyhogy csak időnként kivittem a wc-re, Ő pedig belepisilt. És olyan büszke magára! Tegnap egy kis kakit is sikerült termelnie a 'nagywc'-be, amit azóta is minden wc-látogatás óta keres, és meg akarja nézni! :)

Sokat jelentett nekem ez az út, nagyot 'nőttem' rajta. Úgy érzem végre megtaláltam azt, amiben igazán jó vagyok, és amit szeretek csinálni. Pedig mennyire ki akartam szállni ebből az egészből! Mint már olyan sokszor, most is Anyukámnak köszönhetem, hogy elmentem és átéltem ezt a csodát. Mert most is Ő volt az, igenis rám 'parancsolt', hogy nem hátrálhatok meg. Köszönöm Neked Nagyi!

Panka nagyon-nagyon jókedvű, boldog és energikus mióta itthon vagyok (leszámítva a fülgyulladásos dolgot, mert akkor csak feküdt, mint egy darab fa...). Öröm Vele minden pillanat. Tudom, hogy az elmúlt időt nem lehet bepótolni, de mi valahogy mégis megtettük. Mert még annál is jobban imádjunk egymást, mint eddig.