Egy csillaggal több van az égen...
2013-ban, három év sikertelen próbálkozás és csalódások sora után lombikba kezdtünk. 2013 május 23.-án, hosszú hormonkezelések után, létrejött két tökéletes embrió. Az egyik Csoda itt kirakózik mellettem, és már 4 éves. Az én drága Annám, aki megváltoztatta az életem. A másikat öt naposan lefagyasztották és ott várt ránk türelmesen, Tromsøben a kórházban. Közben a Jóisten megáldott minket a második Csodánkkal. Ő holnap lesz másfél éves, és akkor is a miénk akart lenni, amikor az orvosok azt mondták, hogy lehetetlen. Ragnának a mai napig nincs lehetetlen.
Sürgetett az idő, ugyanis öt évig tárolják a lefagyasztott embriókat. Májusban egy hormonokkal és érzelmekkel teli hónap kezdődött - elindultam a Kistestvérért.
A hormonokat eleinte nehezen viseltem. Fejfájás, hányinger, szédülés, hőhullámok, vérnyomás-ingadozás. De csak előre néztem. Tudtam, hogy miért csinálom, és tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Az én két kis tündérem reggelente mindig megpuszilta a hasam, ahova a hormontapasz volt ragasztva. Május 18.-án, öt nappal az előtt, hogy öt éve létrejött, beültették az én ötnapos, harmadik Csodámat. Reggel vették ki a fagyasztóból, és mire én egy órára mentem, azt mondták, már nőtt is. Azt mondták, hogy tökéletes. De ez számomra nem is volt kétséges. Annyira boldog voltam. Le sem lehetett a mosolyt vakarni az arcomról. Biztos voltam benne, hogy sikerül. Håvard is. Az elkövetkező napokban nagyon sok mindent elterveztünk. Kinéztük az új autót, amibe majd a három gyerekülés belefér, gondolatban már át is rendeztük az aprócska gyerekszobát, hová is teszünk majd egy harmadik ágyat. Csigalassúsággal teltek a napok. Alig vártam már, hogy végre csinálhassak egy tesztet, és "kézzel foghatóvá" váljon az, amit mi már a szívünk mélyén tudtunk, éreztünk. Május 26.-án nem bírtam tovább várni, hajnalban megcsináltam a tesztet. Persze, hogy pozitív volt! Én tudtam! A legelejétől fogva, egy pillanatra sem fordult meg bennem a gondolat, hogy ez másként is lehetne! Azt hiszem, még sosem voltam ennyire boldog. Minden annyira tökéletes volt! Még egy gyerek - aki igazából Panni "ikertestvére". Aki öt évig várta, hogy érte menjek! És mikorra érkezik? Február 2 - a születésnapomon! Valahogy tényleg minden egy Csoda volt ekörül a baba körül.
De a boldogságunk sajnos nagyon rövid ideig tartott. Sokszor görcsölt a hasam, de ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, mert emlékszem, hogy Pannival is így volt. De azért elhatároztam, hogy egy héttel később megint csinálok egy tesztet. Mivel ezek már kiírják azt is, hány hetes az ember, gondoltam, hogy így majd látom, hogy minden rendben van. De negatív lett. Nem hittem el. Biztos rossz volt! Elküdtem Håvard-t, hogy vegyen még tesztet, kettőt. De mindkettő negatív lett. Ez lehetetlen, ez nem lehet, ezt nem hiszem el. De hát én babát várok! Itt van az előző teszt a szekrényben, itt van, azt írja babát várok! És nem is véreztem! Ez nem lehetséges!
Összetörtem.
Elmentem az orvoshoz, vért vettek. Mivel Észak-Norvégiában élünk, ahol kórház csak 500 kilóméterenként van, ezért az eredményre négy napot kellett várni. Nem tudom, mit vártam ettől a vérvételtől. Hiszem három teszt is az arcomba vágta az igazságot. De hiszen nem érzek semmit! Mondjuk várandós tüneteim sem voltak, az előző kettőtől eltérően. Persze a vérvétel is megerősítette azt, amit már tudtam, csak elfogadni nem akartam.
Minden álmom, minden tervem. Összetört. Teljesen.
Még mindig nem véreztem. Még mindig velem volt. Nem akartuk, nem tudtuk elengedni egymást.
Az enyém volt. Velem volt. Várt rám és velem akart lenni. De mit rontottam el? Minden nap újabb és újabb dolgok jutnak az eszembe, mit is csináltam rosszul. Nem voltam elég óvatos, nem voltam elég egészséges, nem pihentem eleget, nem hagytam abba a szoptatást. Nem voltam elég jó ANYA...
Ő engem választott és velem akart lenni, de én elvesztettem Őt. Két csodálatosan boldog hét, 20 darab ösztrogén-tapasz és 160 darab progeszteron-kúp után be kellett, hogy lássam, vége van. Csak két hétig lehetett az enyém.
Az én drága Pannim azt mondta: "Mamma, tudod mit? Imádkozzunk! A Jóisten biztos tud adni egy új bébit a pocakodba! Mamma, segítesz imádkozni?" Később pedig ezt: "Mamma, a Jóistennél biztos nagyra nő majd a bébi a pocakodból!"
Szegényben ezer kérdés van, amit próbálok a lehető legjobban megválaszolni, de sok mindenre nekem sincs válaszom. Legutóbb az evéssel kombinálta össze a dolgot, mert ugye tudja, hogy amit én megeszek és a pocakomba van, az mind bemegy Giginek a tejecskébe. Ezért megkérdezte: "Mamma, a bébi azért ment fel a Mennyországba, mert a Gigi cicizett, kiszívta a pocakodból és megette?" Ebben az a szörnyen fájdalmas, hogy annak ellenére, hogy a cicizések számát sikerült napi egyre lecsökkenteni, lehet, hogy ezt sem lett volna szabad. Dehát Pannit is szoptattam, és Gigi akkor már három hónapos elmúlt a pocakban. Persze Panninak megmagyaráztam, hogy ebben senki sem volt hibás, csak a bébi sajnos nem növekedett tovább, és a Jóisten inkább felvitte magához. Bárcsak én is el tudnám ezt hinni... hogy senki sem hibás.
De a neheze még hátra volt. A vérvétel eredménye után három nappal elkezdtem vérezni. A poklok poklát jártam. Rengeteg vér, és iszonyatos fájdalom. Fizikai és annál is erősebb lelki fájdalom. Nem elég az, hogy az ember a tökéletes boldogság után elveszíti azt, akire annyira vágyott, de még végig is kell, hogy nézzem, ahogy elhagyja a testem?!
Egyedül voltam a lányokkal, nappal és éjszaka is a következő öt napban. Håvard dolgozott. Szörnyen fájt, minden lehetséges módon.
Az utolsó ösztrogén-tapasz nyoma még ott van a hasamon, féltve őrzöm, nehogy lejöjjön. Már csak ez maradt.
Sosem foglak elfelejteni, drága harmadik Csodám! Köszönöm, hogy öt évig vártál rám. Boldog vagyok, hogy ha csak két hétig is, de velem voltál. A Jóistennek szüksége volt Rád odafent...
