Hazaértünk!
De már megint hogyan...
Norvégia északi részében egy új időjárási jelenség bukkant fel az elmúlt pár évben; a sarkvidéki alacsony légnyomás. Ez egy évben egyszer, maximum kétszer jelentkezik, télen. Nagyon erős széllel és nagy mennyiségű hóval jár. Az idei év első ilyen vihara természetesen hétfő hajnalra érte el Altát. Itt északon ez főként azért okoz gondot, mert a szél és a hó miatt a látási viszonyok egyenlőek a nullával. A kifutópálya rövidsége és a tenger jelenléte annak mindkét végén csak hab a tortán. Emiatt gyakran a nagyobb repülők nem tudnak leszállni. Ennyi volt a háttér információ.
Szóval hétfőn 5 órakor felkeltünk. Örömmel konstatáltam, hogy enyhült a szél - ugyanis én az éjjel nem nagyon aludtam, és láttam, hogy hajnali kettő és három óra között valami eszméletlen volt az idő. A kerti bútortól kezdve a szánkóig mindent vitt a szél... Pankát 5-kor felkeltettem. Felöltöztünk és már indulásra készen is állunk!
A repülőtéren minden simán ment, fél hétkor már fent is ültünk a repülőgépen. 7 órakor kellett volna, hogy felszálljunk, de 7.40-kor még a szárnyak jégtelenítésével foglalkoztak. De csak felszálltunk. Viszont Tromso-ben volt egy köztes landolásunk. A pilóta előre bemondta, hogy ott is nagyon rossz az idő, és lehet, hogy egy darabig kőröznünk kell a levegőben - de ne aggódjon senki, mert van bőven üzemanyagunk. Elsőre próbálkozásra sikerült leszállnunk. Nagyon örültem, két dolog miatt is. Először is, nem kimondottan szeretek repülni - és ez a keringünk, megpróbálunk leszállni, nem sikerül, megpróbáljuk még egyszer, na ezt aztán nem nagyon bírom. Mivel Panni is velem van, ezért próbálok mindig nagyon higgadt, nyugodt maradni, és ez nem mindig könnyű. A másik dolog pedig, hogy Oslo-ban az átszállásra csupán 40 percünk van... Elég reménytelennek tűnt a helyzet már a késői indulás miatt, de úgy gondoltam, ha minden simán megy Tromso-ben, és talán a budapesti gép is késne Oslo-ból, akkor még elérhetjük a csatlakozást. De nem ment simán...
Azok, akik Oslo-ig mennek, ülve maradnak a gépen. Le is szálltak azok, akik csak Tromso-ig mentek. Viszont látszott a személyzeten, hogy van valami gond... Eggyel kevesebben maradtunk a gépen, mint kellett volna. Ebben a mostani helyzetben pedig minden ilyesmit nagyon komolyan vesznek. Úgyhogy a gépen maradt kb. 80 embert egyesével, útlevéllel ellenőriztek. Na ekkor már biztos voltam benne, hogy mi a 10.40-es budapesti gépen nem leszünk rajta. Fél óra után kiderült, hogy ki a hiányzó utas, valahogy megtalálták a nőt, és visszajött a repülőre. Mindenki elég furán nézett rá.... Majd csak ezután kezdtek el beszállni az utasok. Közben persze Babika párszor 'bekakilt' és tisztába kellett tenni.
Ha mindez még nem lett volna elég, Oslo-ban olyan nagy köd volt, hogy azt mondta a pilóta, várnunk kell, és lehet, hogy majd egy másik reptérre kell, hogy leszálljunk... 10.30-kor szálltunk fel. Útközben láttuk a felkelő napot - egy hónap óta először!
Panni útközben elaludt.
Oslo-ban közben eltűnt a köd, és minden gond nélkül le tudtunk szállni. Pankával megbeszéltük, hogy a hátizsákját majd neki kell vinni, és mindig fognia kell a Mamma kezét. Ha a Mammának véletlenül teli lenne a keze, akkor a pulcsim szélét fogja. Panni nagyon ügyesen szót fogadott. Miután kivettük a bőröndünket, megkerestük a Norwegian jegyinformációs pultját - kb 50 ember állt sorba. Húztam azért egy sorszámot, de láttam, hogy itt bizony egy darabig még nem kerül ránk a sor. Haavard közben interneten keresztül próbálta kitalálni, milyen géppel jutnánk leghamarabb haza. Az ötlet az volt, hogy elmegyünk Bécsbe, oda pedig kijönnek értünk a nagyszülők. Megkerestük az Austrian airlines-t - amit érdekes módon senki nem tudott, hogy hol van. Miután fél órát vártunk, kiderült, hogy van még hely a repülőre ami Bécsbe indul egy óra múlva. Hurrá - gondoltam. 300 ezer forint. Udvariasan megköszöntem, és visszamentünk a Norwegian-es pulthoz. Itt megint vártunk fél órát, mire sorra kerültünk - még jó, hogy húztam az előbb sorszámot! Pankám közben a kis sorszámos papírral játszott. Azt mondták, hogy Norwegian-gépre már nincs hely, de Amszterdamon keresztül, KLM-mel haza tudunk menni, ha nem baj, hogy csak este 11-re érünk oda. Mondtam, hogy jó lesz így. Mikor végeztünk, Panni a sorszámos papírral "fizetett" az ügyintézőnek.
Volt bő három óránk a reptéren. Végre leültünk enni. Panka megevett egyedül majdnem egy egész szelet pizzát, olyan éhes volt szegénykém!
Utána átmentünk a gyerek-részlegre. Panka egy és negyed órán keresztül megállás nélkül csúszdázott (5 perc alatt átlagosan hármat csúszott, úgyhogy elég sokszor mentünk oda-vissza).
Utána megkerestük a kaput, ahonnan majd indulunk. Panni itt már nagyon álmos volt (ez fél ötkor volt). Sorban álltunk 40 percig - én többnyire a karomban ringattam szegénykémet. Cipeltem egy ruhástól, hátizsákostól kb.
15 kilós gyereket, és egy 10 kilós hátizsákot (az én 45 kilómmal). A végére már azt hittem, megszakadok. Felszálltunk a gépre. Ez is 45 perc késéssel indult. De megérkeztünk Amszterdamba.
Itt nem kellett nagyon sokat várni. És el kell, hogy mondjam, hogy elég sok repülőtéren megfordultam már (gyorsan összeszámoltam, azt hiszem 12), de ilyet, mint ezen a reptéren, még sehol sem éltem át. Vártuk, hogy megnyissák a kaput, elég sokan voltunk már. Pankám már "túlfáradt" volt (már majdnem 9 óra volt), és ilyenkor teljesen hiperaktív lesz. Nem rosszalkodott Ő, sőt. Állt mellettem, és fennhangon énekelt norvégul, a szokásos koreográfia kíséretében. Egyszer csak odaszól nekünk az egyik dolgozó, hogy mi várhatunk a 'kapu' túloldalán is. Először nem is tudtam, hogy nekünk szól. Biztos nagyon értetlenül néztem, mert jött elénk, és mondta, hogy a kislánnyal nyugodtan várhatunk bentebb is, ott van ülőhely. Hú, gondoltam, lehet, hogy zavarja őket, hogy a Panni hangosan énekel, vagy mi? De mi ketten bementünk a pult mögé és leültünk. Vagyis csak én ültem, mert Panni azt játszotta, hogy lerúgja a csizmáját, utána felveszi - ezt úgy 15x. Aztán jött egy pasi, és bevezetett minket a repülőgépbe - mindenki más előtt!!! Hát én ilyet még az életbe nem láttam! A stewardess rögtön hozott a kispárnától, takarótól, színezőtől és ceruzától kezdve mindent Panninak. Azt is mondta, hogy majd nem engedi, hogy valaki mellénk üljön, csak hogy legyen elég helyünk! Mindenki csak kérdezgette, hogy van-e mindenünk, hozzanak-e valamit. Én meg csak kapkodtam fejem! Hagy ne mondjam, innen is 40 perc késéssel indultunk! De Panka szinte azonnal elaludt.
Mikor leszálltunk Ferihegyen, fel kellett, hogy ébresszem. Annyira álmos volt szegény, nem is nagyon volt magánál amikor kiszálltunk a gépből. De Panni a majd' 18 órás utazás alatt végig egy hős volt! Amikor sietni kellett, sietett - bizony! nagyon ügyesen szedte a kis lábait! Ha várni kellett, türelmesen várt! A kis hátizsákját is cipelte végig! Mikor beértünk a csomag-kiadóhoz a legtöbb utas már el is ment. Panni nagyjából magához tért. Hoztunk egy kocsit, rádobtuk a bőröndöt és a táskáinkat. Panni persze segített tolni. Mikor meglátta Nagyit és Sapit - álmosan és kicsit félénken - odament hozzájuk. Úgy ölelte őket, annyira aranyos volt! Nagy volt a boldogság!
Sapi persze betartotta az ígéretét, hozta a kiflit Panninak! És annak ellenére, hogy elmúlt éjfél mire végre az autóba kerültünk, Pankám jóízűen ette a kiflijét, amíg újra el nem aludt.
