6 évvel ezelőtt - amikor telehánytam a tromsø-i kikötőt

Na jó, egy icipicit túlzok... Na nem a hányással. Az tényleg megtörtént. Csak nem napra pontosan hat éve történt a dolog.

Május 23.-án volt hat éve, hogy az én csodás Nagylányom élete elkezdődött a tromsø-i kórház lombik részlegén. És a Kisangyalunké is. Nagyon jól emlékszem erre a napra. Nagyon izgultam, ideges voltam, féltem. A peteleszívás a fájdalomcsillapítók ellenére nagyon fájt. Közben is, és utána is. Nem volt sem altatás, sem bármi extra. A leszívás végén átsétáltam a szomszéd szobába (Håvard támogatott, mert alig bírtam menni), megittam a kikészített, jó édesre bekevert piros szörpöt, megittam, felöltöztem. Visszasétáltunk a szobánkba (a kórháznak van egy betegeknek és hozzátartozóknak kialakított szálló részlege), összecsomagoltunk, és indultunk a hajókikötőbe.

Igen, a hajókikötőbe. Autóval hat óra lett volna, hajóval csak három, így mindig hajóval utaztam fel a vizsgálatokra is. Állunk a kikötőben, várunk. Rengeteg ember, ugyanis valamiért a négyből csak két hajó ment aznap. Amire vártunk, az volt az utolsó. "Akinek lesz helye az hazajut" érven az emberek tolongtak a hajó bejáratához, ami ekkor még zárva volt. Még fél óra mire fel lehet szállni. Ha egyáltalán feljutunk. Ha nem, akkor marad a busz. Megmondom őszintén, hat óra zötykölődést a majd' szétszakadó hasammal, hát a hátam közepére sem kívántam. Nagyon rosszul voltam. Álltam a tömeg közepén. Fájt a hasam, fájt a derekam, fájt a fejem, fájtak a lábaim. És eszméletlen hányingerem volt. Emlékszem, egy kólát kortyolgattam, hátha enyhít a hányingeren. De nem. Megkértem Håvard-t, hogy nagyon gyorsan keressen valami zacskót a hátizsákban, ha véletlenül kellene. Håvard egy zacskót talált, egy nagy bevásárló szatyrot. Kisebb nincs? Nincs. Jó. Körülbelül 30 másodpercen belül öklendezni kezdtem. Egy perc múlva már az egész fejem a zacskóba temetve hánytam. Aztán kis szünet után megint. És megint. És megint... Azt hittem, ott helyben meghalok. De a jó dolog az egészben az volt, hogy hirtelen nagyon sok hely lett körülöttünk... Végre felszállhattunk a hajóra, ahol természetesen megkérdezték, hogy ugye nem vírusos bajom van, mert akkor nem nagyon szeretnék, hogy velük utazzak. Megnyugtattam őket, hogy ezt biztos nem kapja el senki. Felszálltunk, leültünk. Utánunk még körülbelül tíz embert engedtek fel, és megtelt a hajó.

A következő jópár óra izgalommal, aggódással telt. Délelőtt telefonáltak a kórházból, két embriónk "született"! Öt nap múlva, május 28.-án mentünk vissza, amikor az én drága Pannimat a pocakomba tették. Micsoda boldogság! És milyen hosszú 12 nap állt előttünk! Mikor aztán 12 nap után kiderült, hogy a mi kis csodánk velünk maradt, én voltam a legboldogabb a világon! De micsoda várandósság volt! Először hét hetesen hittük azt, hogy elveszítettük (az esküvőnk kellős közepén), de az aggodalomnak köszönhetően hallhattam először a gyönyörű szívdobogását! Sosem felejtem el ezt a napot sem! Amikor menyasszonyi ruhában, fátyollal a fejemen, szétsírt sminkkel az arcomon vártam, hogy behívjanak. Ott ültünk; a menyasszony, az örömanya, a koszorúslány és a sógorom. Micsoda látvány lehettünk. Emlékszem, mikor levették rólam a ruhát, az ápolónő elkezdte kisöpörgetni a melltartómba ragadt a rizsszemeket (a szertartás maradéka). És én addig bírtam tartani magam. Akkor összetörtem. Zokogva könyörögtem neki, hogy ne söpörje ki őket, mert a rizs jelenti a gyermekáldást. Miután mindent rendben találtak, indultunk vissza a lakodalomba. Egy kis kitérővel, ugyanis meg kellett, hogy álljunk egy ügyeletes gyógyszertárban. A koszorúslány pedig már szaladt is, és áttörte magát a várakozók hosszú során, azt kiabálva "a menyasszonyak lesz, a menyasszonynak lesz". Így visszagondolva, ez sem mindennapi látvány lehetett!

Három héttel később az ultrahangon azt mondták, hogy a bébi sajnos már nincs velünk. Nem fejlődött tovább, nincs szívhang. Az életünk hirtelen a feje tetejére fordult. Összetörtünk. Egy héttel később mennem kellett, hogy megnézzék, beindul-e magától a kilökődés. Most másik ultrahangos volt. És csoda történt! Panni élt és virult, boldogan ficánkolt odabent. Egy újabb boldogság, megkönnyebbülés és hála, amit nem lehet szavakba önteni. De innentől kezdve az egész várandósság alatt aggódtam, mi van, ha valami történik?

Később, a 18 hetes ultrahangon (itt ez az egyetlen "hivatalos" ultrahang az egész várandósság alatt) azt mondták, hogy nincsenek szívkamrái, csak egy nagy üreg van a szívében. Visszahívtak két hét múlva. Ismét két hét, amit nem kívánok senkinek. A következő ultrahangon sem láttak semmit. Elküldtek minket egy specialistához. Újabb két hét várakozás. Tromsø-be kellett utaznunk a vizsgálatra. Ekkor már Altában laktunk, innen nincs hajó, úgyhogy repülővel kellett mennünk. A vizsgálaton megnyugtattak minket, hogy minden a legnagyobb rendben van, minden tökéletes. Újabb hatalmas adag megkönnyebbülés, boldogság, és hála. Indulunk vissza repülővel Altába. De viharba kerültünk. Életem legrosszan repülőútja volt, pedig repültem már párszor. Nagyon erős szél volt, és szakadó hó. Többször megpróbáltunk leszállni, de nem sikerült. Nagyon rossz volt. És én azt gondoltam, hogy tessék, itt vagyunk, megtudtuk, hogy Panni egészséges, és most egy repülőn fogunk meghalni mindannyian. Az utaskísérő látta rajtam, hogy nem vagyok jó formában, és megkérdezte, hogy "Attól fél, hogy nincs elég üzemanyag?" - jó, hogy mondta! Én erre eddig nem is gondoltam! Végülis nem sikerült leszállni, visszarepültünk Tromsø-be. Egy darabig még a repülőn kellett ülnünk, hogy hátha odébb áll a vihar, és megpróbálhatjuk mégegyszer a haza utat. Egy bő óra múlva leküldtek mindket a repülőről, és szállodában kaptunk helyet. Hajnali kettő elmúlt, mire ágyba kerültünk. Nagyon fáradt voltam, azonnal elaludtam. Reggel 6 órakor megszólalt a tűzjelző. A hatodik emeletről lépcsőn le, ki az udvarra. Szakadó hóesés, szél, hideg. Egy idő után visszamehettünk, nem volt tűz. Akkor összeszedtük a dolgainkat a szobából, kimentünk a repülőtérre. Ez alkalommal sikeresen hazaértünk.

Az egy hetes túlhordásról és a 48 órás vajúdásról most nem is beszélnék.

Tegnap este Panni velem aludt. Mikor Håvard éjszakás, mindig velem alszik. Tegnap este befeküdtem mellé, és csak néztem ahogy alszik. Annyira gyönyörű. Hallgattam az édes, egyenletes szuszogását, és a "hidegkirázós" fogcsikorgatását. Nagyon sokáig néztem, nem akartam becsukni a szemem. Olyan nagy már! Hová lett ez az öt év? Olyan sok minden eszembe jutott. Dolgok, amiket csinált, amiket mondott. Érzések, képek, gondolatok. És csak mosolyogtam. Annyira szeretem! Erre megszólal Gigi a babaőrből: "Vizet! Vizet!". Bemegyek hozzá, odaadom a cumisüvegét. Iszik. Visszaadja. Befordul oldalra, és alszik tovább.A szívem másik fele. Visszafeküdtem én is. Boldog vagyok! Reggel hatkor pedig kiabál: "Mamma, kész vagyok aludni!"

<3
Gigusommal való várandósságomról majd máskor :)

Hipp-hipp hurrá Norvégia - a balerina és a macska-idomár

Az idén már harmadik éve, hogy nagy lelkesedéssel készültük május 17.-ére, a norvég nemzeti ünnepre. Ezen a napon az egész ország ünnepel, és minden település - legyen az kicsi vagy nagy - felvonulással emlékezik meg erről a napról. A "gyerekek ünnepének" is hívják ezt a napot, karácsony után, ez az a nap, amit a gyerekek a legjobban várnak. Ugyanis a menü ezen a napon nem más, mint hot dog, sütemény és jégkrém. Ezután még egy kis hot dog, még egy kis sütemény, és még egy kis jégkrém. A felvonuláson pedig énekelnek, kiabálnak, fütyülnek és trombitáznak zászlóval a kezükben. Ami pedig még ennél is emlékezetesebbé teszi a napot, hogy előző nap az óvodában ugyanezt csinálják. Ez a főpróba - a felvonulásra, és a gyomor felkészítésére is. Nekem inkább három napos szokott lenni ez az ünnep. Előtte való nap vasalás, készülődés, utána való nap romok eltakarítása, és ketchup, sütemény és jégkrém foltok ruhákból való kivarázslása. De így is szeretjük :)

Úgy éreztem, az idén nagyon jól megterveztem és előkészítettem mindent. Ruhák felpróbálva, blúzok kivasalva, cipők kipucolva, már két nappal előre.

Előző nap a norvég nemzeti sütemény megsütve (díszítve csak közvetlenül fogyasztás előtt lett), autó kitakarítva, lakásban felporszívózva, felmosva.

Aztán a terv ott bukott meg, hogy voltam olyan ostoba, hogy kuszkuszt csináltam ebédre. Akinek gyereke van, tudja, hogy ez még a rizsnél is rosszabb. Az csak egy dolog, hogy a padló a konyhában terítve volt vele, de a ruhájukba is beleragadt, amit az egész lakásban széthordtak. Szóval a porszívónak volt még egy köre a nemzeti ünnep előtt :)

Az idei év volt az első, hogy nekem is nemzeti(es) ruhám volt. Ezt általában a fiatalok a konfirmálásukra kapják, és ezt viselik egész életükben, minden május 17.-én, keresztelőn, esküvőn, és más nagyobb ünnepeken. Minden tájegységnek saját ruhája van. Egy-egy ilyen ruha 2 millió forinttól kezdődik (és meg sem merem mondani, hogy hol ér véget). Ez volt az egyik indokom arra, hogy nekem bizony nem kell ilyen ruha. A másik pedig az, hogy 12 év Norvégiában ide vagy oda, én magyar vagyok, nem vehetek fel egy norvég nemzeti ruhát. De van erre egy alternatíva! "Norvég ünneplő"-nek hívják, és teljesen normális ruha-áron van. Håvard már régóta mondta, hogy vegyünk nekem egyet. Az idén tavasszal pedig teljesen véletlenül találtam rá egyre, ami nagyon tetszett. Úgy gondoltam, hogy ez azért nem A nemzeti  ruha, "csak" egy ünneplő, ebbe még a büszke magyarságom is bele kell, hogy menjen.

Az ünneplő cipőknek is története van. Igen, a norvég nemzeti ruhának saját cipője is van. Ezeket a gyerekeknek a legtöbben használtan veszik, hiszen pár órát van csak a lábukon, jövőre pedig már nem jó. Én is ezt tettem. Pannié már megvolt egy pár hete, Gigi méretére két nappal az ünnep előtt találtam rá. Elmentem, megvettem. Szinte új volt, még a matrica is az alján volt. Hazajöttem. Minél többet nézegettem, annál biztosabb voltam benne, hogy ez bizony egy fiú cipő. Nagyon lelkiismeretfurdalásom volt! Gigit sokszor olyan fiúsan öltöztetjük (ő nem az a tipikus hercegnő - legalábbis még nem). Håvard azzal vígasztalt, hogy úgyis a babakocsiban fog ülni, valószínűleg takaró lesz rajta, senki nem fogja látni. De miután látta, hogy engem csak nem enged el a lelkiismeretfurdalás, rákeresett az interneten. Szerencsémre. Ez a márka unisex! Akkor jó. Megbékéltem magammal. És a cipővel is.

Szóval, időben elkészültünk mindennel. Bár elég bizonytalanok voltunk, hogy menjünk- ne menjünk, ugyanis egész délelőtt havas eső esett. De a lányok nagyon készültek, úgyhogy mennünk "kellett". Igaz, a lányokon két réteg gyapjú volt alul a ruha alatt, felül pedig egy a blúz alatt. Rajtam "csak" egy gyapjú harisnya volt alul, de nagyon hamar megbántam, hogy nem vettem még mást is magamra.

Viszont szerencsénkre volt idő pár képet csinálni indulás előtt (vagyis inkább az én szerencsémre, mert a lányok nem osztoztak a lelkesedésemben - különösen Gigi nem, de ezen ugye már meg sem lepődünk).

A beállított képek nálunk nem mindig sikerülnek :D

Persze a lányok is fényképezni akartak :D

Fényképezkedés után autóba ültünk, és bementünk a városközpontba. Még volt 20 perc a felvonulás indulásáig, hát én majdnem megfagytam. A lányokra is ráadtuk a "biztonság kedvéért" magunkkal vitt kabátokat.

Végre elindultunk, és kezdtem én is felmelegedni. Panni 50 méter után már azt kérdezgette, hogy mennyit kell még menni. Miután kétszer elmondtam neki, hogy "még elég sokat", utána hősiesen, szó nélkül végig sétálta a bő két kilómétert. Pedig néha még szaladnia is kellett egy kicsit, csak hogy behozzuk a lemaradásunkat az előttünk állóktól (ezek a norvégok nagyon gyorsan vonulnak fel). Gigi bár álmosan, de kibírta ébren az egészet (pont alvásidőben indultunk).

Panni az utolsó kilómétert a barátnőjével kézenfogva tette meg.

A felvonulás után hazamentünk, és kezdetét vette az estig tartó hot dog, sütemény, jégkrém. Panni azt mondta, ez volt az eddigi legjobb május 17. Én csöndben hozzáteszem, hogy mióta a lányok megszülettek, ez volt a leghidegebb is! Torres is takaró alatt várt minket itthon.

Lemaradásban vagyok Panni balett-bemutatójával, pedig semmiképpen sem szeretném kihagyni, mert nagyon jó volt! Az első bemutató a bevásárló központban volt. Panni izgatottan készült, de egyáltalán nem félt. Igaz, nem ez volt az első alkalom, hiszen volt már két gimnasztika bemutatója. Ez alkalommal mégis beszélt arról, hogy sokan lesznek, nézni fogják. Azt mondta, hogy kicsit izgul, de "olyan jó izgulás".

Megkaptuk a szoknyánkat, és vártuk, hogy elkezdődjön.

Ők voltak a másodikak, nem kellett sokat várni. Nagyon aranyosak voltak! Olyan büszkék voltunk rá! (a legapróbb, halvány rózsaszín ruhás az első sorban a miénk <3)

 Giginek is nagyon tetszett!

A következő bemutató a könyvtárban volt. Erre kicsit másmilyen frizura készült. Büszke voltam magamra is, mert mindkettővel meg voltam elégedve, pedig elég béna vagyok ilyen hajas dolgokban.

Ez a bemutató még az előzőnél is jobb volt! Másodszorra táncolták ugyanazt, Pannin kimondottan látszott, hogy élvezte az egészet. Bár olyan nagyon szégyenlős szegény, hogy alig mert kimenni mikor elkezdődött, mert át kellett, hogy menjen az előttünk ülő gyerekek között. (Annyira magamat látom ilyenkor benne.) De a bemutató csodálatos volt!

Másnap a tengerparton játszottunk egy kicsit.

Este pedig Panni színházba ment Pappával. Nagyon készült a "randevúra".

Egyébként a délutánok nagyrészét igyekszünk kint tölteni. Bár az idő nagyon változékony. Volt két csodálatos napunk napsütéssel és 15 fokkal. A baj mindig a széllel van, az ugyanis mindig hideg. De sikerült felállítani a trambulint a kertben, a lányok legnagyobb örömére. Alig lehet kiszedni őket belőle :)

Ha pedig véletlenül kijönnének, akkor rögtön biciklire pattannak. Bár Gigi még mindig nem rendeltetészerűen használja az övét, de majdcsak belejön.

Most viszont megint hideg lett, -1 fokra ébredtünk, állítólag a következő két nap még hidegebb lesz.  

Már számoljuk vissza a napokat a nyári szünetig, nemsokára megyünk haza. A lányok már nem is nagyon beszélnek másról, csak erről. Már nem is kell olyan sokat aludni!

"Nagyi puszi

Sapi puszi

Pannitól

Szeretlek Nagyi

Sapit is"

Este imádkoztunk. Az "Én istenem" után mindig mondunk pár sort, megköszönjük a mai napot, és kérjük, hogy vigyázzon mindenkire. Panni ma este hozzátette: "és add, hogy gyorsan teljenek a napok!"
Gigi körme is végre leesett (a kép készítése után nem sokkal). "Mamma, mostmár kész van!"

Két új foggal is bővült a kis szája! Alul, a bal ötös rágófog egy hónapja, a jobb ötös pedig egy hete bújt ki. Alul most már teljes a sor, mind a tíz foga megvan. Felül még mindig csak hat van; négy elöl, aztán egy-egy lyuk mindkét oldalon, végül egy-egy rágófog. De úgy tűnik, a metszőfogak is úton vannak.

Mivel van két teljesen egyforma(!) székünk, mindig azon veszekedtek, hogy ki melyikre üljön. Ezért Panni szék-dekorációt készített, névvel ellátva. A veszekedés így sem lett sokkal kevesebb, mert Gigi rögtön sikít, ha valaki hozzáér a székéhez. De mostmár legalább tudjuk, hogy melyik kié.

A végéhez közeledve a zöldségeimről hagy tegyek még ide pár képet. Alig várom, hogy egyszer legyen egy kis üvegházam, ahol ezeket a szépségeket nevelgethetem (és nem kell attól félni, hogy Torres lerágja őket). Az idén még a tavalyinál is sokkal szebbek! A cukorborsót már esszük egy hete, a hagymákat a hétvégén megkóstoljuk (bár a zöldjüket már egy jó ideje csipegetjük). A paradicsomok is elkezdtek már virágozni, a paprikákon pedig olyan sok virág van, hogy már mentálisan készülök a lecsó-befőzésre! :D De ha már pár paprika beérik rajta, akkor is nagyon boldog leszek. Tavaly csak egy volt, de az nagyon finom!

 Gigi óvodai körömvirága sem maradhat ki a sorból.

A sütés sem maradhatott el az elmúlt pár hétben. Na jó, én nem akartam, hogy elmaradjon.

A legvégére pedig egy kép a paprikalevél-rágó macskáról és a macska-idomárról :) Olyan aranyosak voltak ma reggel. Giginek szerencséje volt, mert Panni sokáig aludt. Mikor Ő is ott van, Torres általában őt választja. De szerencsénkre (és az övére is) nagyon szereti mindkét lányt, és persze ők is Torrest.