2013 óta minden évben Észak-Norvégiában kerül megrendezésre a világ legészakibb kerékpárversenye, a négy napos Arctic Race of Norway. Már többször is volt szerencsénk élőben látni, szurkolni a célbaérkezésnél. Az idei év viszon különleges volt. Az idén Panni indulni szeretett volna a gyerek versenyen.
Én, megmondom őszintén, azt hittem, meggondolja magát mire közeledik a verseny napja (de szerencsére ennyire nem hasonlít az édesanyjára), de Ő menni akart. Nagyival nagyon sokat gyakorolt biciklizni, minden délután kint voltak a futóbiciklivel, Gigi pedig a három kerekűvel (csak a lábacskái még mindig nem érik el a pedált...).
Eleinte elég reménytelennek tűnt a helyzet, mindig félt szegény, hogy elesik és megüti magát. De miután a futóbiciklijével (végre) villám-módon mert közlekedni, felültettük a kétkerekűre, és egy hét múlva végigkarikázta a háztömböt pótkerekek nélkül is!
Miután leszállt a bicikliről az első sikeres önálló köre után, megkérdezte: (nevet a boldogságtól) "Mamma, (alig kap levegőt az igalomtól) akkor mostmár tudok biciklizni?" "Igen, drágám, teljesen egyedül tudsz biciklizni!" "Akkor mostmár nem is kell többet gyakorolnom, ugye?"
Tegnap este már alig lehetett lekönyörögni a bicikliről, annyira tetszik neki, hogy mostmár egyedül is el tud indulni, kanyarodik és közben persze hangosan énekel.
Végre elérkezett a verseny napja. Azt azért hozzáteszem, hogy már két héttel a verseny előtt Panni minden reggel megkérdezte, hogy ma van-e a verseny. Nagy izgalommal indultunk el itthonról (több okból is, de az sem segített, hogy 15mm eső volt előrejelezve...). Megkaptuk a sorszámot, bicikli csengőt és egy pólót.
Dóri babára is adtunk esőkabátot.
A rajt előtt még volt egy kis idő evésre, ivásra, fotózkodásra és arcfestésre is.
Mikor végre felsorakoztunk a rajthoz (igen, én is, ugyanis az 5 éven aluliakkal mehettek a szülők is, és Panni kérte, hogy ott legyek), Panni már alig bírt magával.
Biztos tetszett a fotós bácsinak is, mert jó néhány képen rajta volt (Foto: Frikant/SNN).
Olyan vicces volt, indulás előtt a kommentátor ki is emelte a 148-as rajtszámú versenyzőt név szerint, hogy "Anna Aamot, a kis nyuszis lány (igazából cica, de ez csak részletkérdés...) már nagyon készen áll az indulásra".
Elindultunk. 160 gyerek egyszerre. Panni, mint akit puskából lőttek ki, úgy! Hihetetlen! A lány, aki mindig attól fél, hogy elesik, most, mint a villám, úgy ment.
Szégyen szemre, 400 méter után (félúton), mikor megkérdezte hol vagyok (ugyanis kissé le voltam maradva), mondtam neki, hogy kicsit lassabban menjen (mert a mamma mindjárt megfullad - de ezt csak magamban tettem hozzá). Úgy ment, mint a rakéta! Engem pedig csak az tartott egyben, hogy nem ájulhatok el egy gyerek bicikli verseny kellős közepén, több ezer ember előtt... Az utolsó 100 méternél mondtam neki, hogy csak menjen egyenesen, ott a cél. Olyan gyors volt, és olyan ügyes!
Az a büszkeség és boldogság az arcán! Leírhatatlan. Olyan furcsa (de jó furcsa!) volt így látni, a mindig félénk és óvatos Pannit, most bátran és büszkén!
Hazamentünk, megebédeltünk, aztán indultunk vissza megnézni a "nagyokat" is. Panni most is nagyon izgatott volt, teljes beleéléssel szurkolt!
Este láttuk magunkat a TV-ben is :)
A következő esőmentes napokat/délutánokat is biciklizéssel, játszással és kutyázással töltöttük.
Azután elérkezett a másik nagy kihívásunk, az ovi. Szerencsére Gigi hozzá volt szokva, hogy az oviban vagyunk, mikor hoztuk-vittük Pankát. Az első ovis nap reggele is ugyanúgy indult, mint a többi (értsd a lányok korán kelnek és bolondoznak indulásig).
De mikor odaértünk, Gigusom érezte, hogy ez most más, mint eddig. Olyan kis komoly volt.
Érdekes módon, máskor mindig együtt sétálnak fel az oviig, de Gigi most félúton meggondolta magát, és azt akarta, hogy felvegyem. Azóta is egyébként így megyünk be minden reggel, Gigivel a karomban. Szóval, először leadtuk Pankát a kék csoportban, aztán mentünk Gigussal a pirosba (az ajtó színe ne zavarjon meg senkit, tényleg ez a piros csoport!).
Minden várakozást felülmúlóan ment a dolog! Eleinte az ölemben ült és csak onnan figyelte a többieket, aztán egyszer csak felállt, jött-ment, játszott, csúszdázott. Első nap Panni nem jöhetett át hozzá, ezért nagyon szomorú volt. De megbeszéltük, hogy másnap átjöhet majd Ő is a kicsikhez.
A második nap is nagyon jól ment, akkor már egy órára egydül hagytuk Gigit. Harmadik nap pedig már reggeli után egyedül hagytuk, és csak ebéd utáni alvásból való ébredésre mentünk érte. Persze ott voltunk az ovitól 5 percre, hogy ha bármi van, mehessünk érte. Megbeszéltük, hogy szólnak amint felébred, utána menjünk érte. És csiribí-csiribá - ennyi volt a norvég óvodai beszoktatás. Következő nap a szülő már egyáltalán nincs ott. De szerencsére Gigivel nagyon könnyen ment a dolog (nem úgy, mint Pannival, akit még egy fél év után is mindig sírva kellett ott hagyni...).
Pannussal viszont nem mennek túl jól a dolgok. Ugye, az egyetlen barátnője, Pauline, elköltözött, ezért szegény nem nagyon boldogul az oviban egyedül. Most, hogy a kistestére is ott van, az első napokban csak vele volt a kis csoportban. Mindent megmutogatott neki, és őrizte minden lépését.
De mikor nem vele van, legtöbbször egyedül van. Egyik nap, mikor mentünk érte, egy kinti tárolóban találtam meg, a polc alatt kuporgott, és sírt. Megszakadt érte a szivem. De talán most egy kislánnyal egymásra találtak, próbálják őket mindig egy irányba terelni. Azt is megengedik neki, hogy a napok nagy részét az iskola-előkészítősökkel töltse, ott jobban szeret lenni. Reméljük, hamarosan rendeződik ez a helyzet, mert szegénykém gyakran pityereg, mikor reggel a "ma kell-e oviba menni" kérdésre igen a válasz. Gigi pedig akkor sír, ha nem mehet :D
Szóval mostmár két óvodás nagylány szülei vagyunk!
Nagyikát csütörtökön visszaengedtük Magyarországra. Gigi tündérien "Nagi"-nak, vagy "Agi"-nak hívja mostmár. El sem tudom mondani, mekkora segítség volt, hogy itt volt! Nagyon fura most nélküle.
Zöldség-fronton is nagyon jól állunk! Megérett a paradicsom (egészen pontosan 1 db), meg is ettük (elvágtuk négy felé).
De még mindig van 9 darab, ami zöld, és sok virág is van rajtuk - szegénykék, nem tudják, hogy igyekezniük kéne? Az éjjel már csak 5 fok volt... A ribizlit sajnos nem tudom megmutatni, mert azt már mindet leették a lányok. A málnáról is már jó sokat ettek, és szerencsére még mindig rengeteg van rajta.
A feketeribizli is már majdnem ehető...
...és a paprika is növöget, de a jövőjük bizonytalan...
A hétvégére pedig egy újabb áfonya-szedés van betervezve :)
