Május 23.-án volt hat éve, hogy az én csodás Nagylányom élete elkezdődött a tromsø-i kórház lombik részlegén. És a Kisangyalunké is. Nagyon jól emlékszem erre a napra. Nagyon izgultam, ideges voltam, féltem. A peteleszívás a fájdalomcsillapítók ellenére nagyon fájt. Közben is, és utána is. Nem volt sem altatás, sem bármi extra. A leszívás végén átsétáltam a szomszéd szobába (Håvard támogatott, mert alig bírtam menni), megittam a kikészített, jó édesre bekevert piros szörpöt, megittam, felöltöztem. Visszasétáltunk a szobánkba (a kórháznak van egy betegeknek és hozzátartozóknak kialakított szálló részlege), összecsomagoltunk, és indultunk a hajókikötőbe.
Igen, a hajókikötőbe. Autóval hat óra lett volna, hajóval csak három, így mindig hajóval utaztam fel a vizsgálatokra is. Állunk a kikötőben, várunk. Rengeteg ember, ugyanis valamiért a négyből csak két hajó ment aznap. Amire vártunk, az volt az utolsó. "Akinek lesz helye az hazajut" érven az emberek tolongtak a hajó bejáratához, ami ekkor még zárva volt. Még fél óra mire fel lehet szállni. Ha egyáltalán feljutunk. Ha nem, akkor marad a busz. Megmondom őszintén, hat óra zötykölődést a majd' szétszakadó hasammal, hát a hátam közepére sem kívántam. Nagyon rosszul voltam. Álltam a tömeg közepén. Fájt a hasam, fájt a derekam, fájt a fejem, fájtak a lábaim. És eszméletlen hányingerem volt. Emlékszem, egy kólát kortyolgattam, hátha enyhít a hányingeren. De nem. Megkértem Håvard-t, hogy nagyon gyorsan keressen valami zacskót a hátizsákban, ha véletlenül kellene. Håvard egy zacskót talált, egy nagy bevásárló szatyrot. Kisebb nincs? Nincs. Jó. Körülbelül 30 másodpercen belül öklendezni kezdtem. Egy perc múlva már az egész fejem a zacskóba temetve hánytam. Aztán kis szünet után megint. És megint. És megint... Azt hittem, ott helyben meghalok. De a jó dolog az egészben az volt, hogy hirtelen nagyon sok hely lett körülöttünk... Végre felszállhattunk a hajóra, ahol természetesen megkérdezték, hogy ugye nem vírusos bajom van, mert akkor nem nagyon szeretnék, hogy velük utazzak. Megnyugtattam őket, hogy ezt biztos nem kapja el senki. Felszálltunk, leültünk. Utánunk még körülbelül tíz embert engedtek fel, és megtelt a hajó.
A következő jópár óra izgalommal, aggódással telt. Délelőtt telefonáltak a kórházból, két embriónk "született"! Öt nap múlva, május 28.-án mentünk vissza, amikor az én drága Pannimat a pocakomba tették. Micsoda boldogság! És milyen hosszú 12 nap állt előttünk! Mikor aztán 12 nap után kiderült, hogy a mi kis csodánk velünk maradt, én voltam a legboldogabb a világon! De micsoda várandósság volt! Először hét hetesen hittük azt, hogy elveszítettük (az esküvőnk kellős közepén), de az aggodalomnak köszönhetően hallhattam először a gyönyörű szívdobogását! Sosem felejtem el ezt a napot sem! Amikor menyasszonyi ruhában, fátyollal a fejemen, szétsírt sminkkel az arcomon vártam, hogy behívjanak. Ott ültünk; a menyasszony, az örömanya, a koszorúslány és a sógorom. Micsoda látvány lehettünk. Emlékszem, mikor levették rólam a ruhát, az ápolónő elkezdte kisöpörgetni a melltartómba ragadt a rizsszemeket (a szertartás maradéka). És én addig bírtam tartani magam. Akkor összetörtem. Zokogva könyörögtem neki, hogy ne söpörje ki őket, mert a rizs jelenti a gyermekáldást. Miután mindent rendben találtak, indultunk vissza a lakodalomba. Egy kis kitérővel, ugyanis meg kellett, hogy álljunk egy ügyeletes gyógyszertárban. A koszorúslány pedig már szaladt is, és áttörte magát a várakozók hosszú során, azt kiabálva "a menyasszonyak lesz, a menyasszonynak lesz". Így visszagondolva, ez sem mindennapi látvány lehetett!
Három héttel később az ultrahangon azt mondták, hogy a bébi sajnos már nincs velünk. Nem fejlődött tovább, nincs szívhang. Az életünk hirtelen a feje tetejére fordult. Összetörtünk. Egy héttel később mennem kellett, hogy megnézzék, beindul-e magától a kilökődés. Most másik ultrahangos volt. És csoda történt! Panni élt és virult, boldogan ficánkolt odabent. Egy újabb boldogság, megkönnyebbülés és hála, amit nem lehet szavakba önteni. De innentől kezdve az egész várandósság alatt aggódtam, mi van, ha valami történik?
Később, a 18 hetes ultrahangon (itt ez az egyetlen "hivatalos" ultrahang az egész várandósság alatt) azt mondták, hogy nincsenek szívkamrái, csak egy nagy üreg van a szívében. Visszahívtak két hét múlva. Ismét két hét, amit nem kívánok senkinek. A következő ultrahangon sem láttak semmit. Elküldtek minket egy specialistához. Újabb két hét várakozás. Tromsø-be kellett utaznunk a vizsgálatra. Ekkor már Altában laktunk, innen nincs hajó, úgyhogy repülővel kellett mennünk. A vizsgálaton megnyugtattak minket, hogy minden a legnagyobb rendben van, minden tökéletes. Újabb hatalmas adag megkönnyebbülés, boldogság, és hála. Indulunk vissza repülővel Altába. De viharba kerültünk. Életem legrosszan repülőútja volt, pedig repültem már párszor. Nagyon erős szél volt, és szakadó hó. Többször megpróbáltunk leszállni, de nem sikerült. Nagyon rossz volt. És én azt gondoltam, hogy tessék, itt vagyunk, megtudtuk, hogy Panni egészséges, és most egy repülőn fogunk meghalni mindannyian. Az utaskísérő látta rajtam, hogy nem vagyok jó formában, és megkérdezte, hogy "Attól fél, hogy nincs elég üzemanyag?" - jó, hogy mondta! Én erre eddig nem is gondoltam! Végülis nem sikerült leszállni, visszarepültünk Tromsø-be. Egy darabig még a repülőn kellett ülnünk, hogy hátha odébb áll a vihar, és megpróbálhatjuk mégegyszer a haza utat. Egy bő óra múlva leküldtek mindket a repülőről, és szállodában kaptunk helyet. Hajnali kettő elmúlt, mire ágyba kerültünk. Nagyon fáradt voltam, azonnal elaludtam. Reggel 6 órakor megszólalt a tűzjelző. A hatodik emeletről lépcsőn le, ki az udvarra. Szakadó hóesés, szél, hideg. Egy idő után visszamehettünk, nem volt tűz. Akkor összeszedtük a dolgainkat a szobából, kimentünk a repülőtérre. Ez alkalommal sikeresen hazaértünk.
Az egy hetes túlhordásról és a 48 órás vajúdásról most nem is beszélnék.
Tegnap este Panni velem aludt. Mikor Håvard éjszakás, mindig velem alszik. Tegnap este befeküdtem mellé, és csak néztem ahogy alszik. Annyira gyönyörű. Hallgattam az édes, egyenletes szuszogását, és a "hidegkirázós" fogcsikorgatását. Nagyon sokáig néztem, nem akartam becsukni a szemem. Olyan nagy már! Hová lett ez az öt év? Olyan sok minden eszembe jutott. Dolgok, amiket csinált, amiket mondott. Érzések, képek, gondolatok. És csak mosolyogtam. Annyira szeretem! Erre megszólal Gigi a babaőrből: "Vizet! Vizet!". Bemegyek hozzá, odaadom a cumisüvegét. Iszik. Visszaadja. Befordul oldalra, és alszik tovább.A szívem másik fele. Visszafeküdtem én is. Boldog vagyok! Reggel hatkor pedig kiabál: "Mamma, kész vagyok aludni!"
<3
Gigusommal való várandósságomról majd máskor :)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése