A csillagok közt megtalálunk, Papa!

Üresség tátong, mégis gondolatok kavarognak a fejemben. Emlékek. Próbálom felidézni az utolsó találkozásunkat, az utolsó ölelésed pillanatát. Próbálom érezni, ahogy átöleltél. Ahogy a dolgos kezeiddel megfogtad a kezem, ahogy megsimogattad az arcom.

Nehéz leírni, de kimondani és felfogni még nehezebb. 

Október 23. 

Elment egy ember. 

Egy ember, egy férj, egy apa, egy nagyapa, egy dédnagyapa. Egy barát. Egy ember, akit sokan ismertek.

Egy ember, akinek a munka volt az élete. 

Egy ember, aki anno még lovaskocsival járt a piacra. 

Egy ember, aki később a Nagybani piac legidősebb termelője lett, akit mindenki ismert - és amire olyan nagyon büszke volt. És mi is őrá. És ezt nem mondtuk eleget.

Egy ember, aki nem tudott pihenni.

Egy ember, aki munka közben azt kérdezgette: "Jó csinálni, anyukám?" - amire mi persze azt válaszoltuk, hogy "Igen, Papa, nagyon jó!"

Egy ember, akinek a piros volt a kedvenc színe.

Egy ember, aki nagyon bírta a meleget. A "macskanadrág" mindig rajta volt a nadrágja alatt, még a legnagyobb nyári kánikulában is.

Egy ember, akinek mindenki "aranycsillag" és "anyukám" volt.

Egy ember, akitől a legnagyobb dicsérő szó az volt, hogy "ajnye". A kifejezés, ami hangsúlytól függően részvétet, sajnálatot is ki tudott fejezni.

Egy ember, aki még nyolcvanegynéhány-évesen is inkább átugrotta a kerítést, ha a szomszédhoz akart átmenni, ahelyett, hogy kiment volna az utcára a kapun.

Egy ember, aki soha nem tudott úgy elmenni a házunk előtt, hogy valamit be ne hozott volna. Egy nap akár többször is. Mindegy, hogy mit. Ha mást nem, egy almát, egy paprikát, egy uborkát, vagy egy pár szem cukorkát, ha mást nem talált az autóban.

Egy ember, akinek mindig határozott véleménye volt. Mindenről.

Egy ember, aki legyőzte a rákot, pedig az orvosok nem sok esélyt adtak neki. Nyolc évet kapott még utána az élettől.

Egy ember, akinek mindig felragyogott a szeme az unokái láttán. Aztán a dédunokái láttán is.

Egy ember, aki mindig nagyon büszke volt az unokáira. Aztán a dédunokáira is. A "picikék"-re, ahogy ő hívta őket. 

Egy ember, aki az első unokáját Lórinak, Lórikának hívta Dóri, Dórika helyett. Hogy azért, mert félrehallotta, vagy ez jobban tetszett neki, azt nem tudom.

Egy ember, aki ugyanezen unokájának a férjét Håvard helyett inkább Petinek hívta. Vagy csak simán "a gyerek"-nek. A lányok születése után pedig "apa" lett a "gyerek" mellett.

Egy ember, akinek nem mondtuk eleget, hogy mennyire hálásak vagyunk érte.

Elmentél.

Váratlanul ért a betegséged híre. Mindig olyan erős voltál!

Nemsokkal azután, hogy Nagyi és Sapi visszament tőlünk Magyarországra. A születésnapodon még láttunk, felköszöntöttünk, ugyan csak interneten keresztül. Fáradtnak tűntél. De az utóbbi időkben sokszor voltál az. Haza akartam menni, mikor megtudtam, hogy rosszul vagy; hogy láthassalak, hogy segíthessek a mindennapokban, de a korona miatt vacilláltam. Túl sokáig. 

Aztán bekerültél a kórházba. Augusztus huszadika volt. Jól emlékszem, mert nekünk nagy nap volt. Panni első iskolai napja. Mikor hazatelefonáltam, hogy elújságoljam az iskolai élményeket, Apa kisírt szeme és meggyötört arca fogadott. Már a mentőt várták. 

A kórházban nem tudtad, hol vagy. Vagyis dehogynem. Azt mondtad, a piacon vagy, a Te béke-szigeteden. Azon a helyen, ahol igazán éltél. Aztán, mikor eladtál mindent, készültél mindig hazaindulni. Haza. A Mamához.

Aztán jött a kórház lezárása, a korona miatt. Nem lehetett többet látogatni.

Elmentél.

Nemzeti ünnepen vittek be. Nemzeti ünnepen jöttél el onnan.

Amikor Rád gondolok, mindig a csillogó szemeidet látom. Mert amint megláttál minket, mindegy, hogy személyesen vagy csak a számítógépen keresztül, rögtön mosolyogtál. A szemeiddel is.

Miután a munkát abbahagytad, alábbhagyott az a csillogás a szemeidben. Megfáradtál, megtörtél. Amit egész életedben csináltál, annak vége lett. Nem találtad a helyed. De mikor minket megláttál, mindig felragyogtak a szemeid. Boldog voltál.

A két legfontosabb kérdésed, mindig az volt amikor beszéltünk: "Dolgozol, anyukám?" és "A picikék jól vannak?" - hiszen ez volt a lényeg.

Ha ott voltak a lányok, mindig azt mondtad nekik: "Pici! Picike! Gyere ide hamar!"  - és aki odament, bizony mindig kapott valamit. Csokit, cukrot, ropit, kekszet, mikor éppen mi volt a Papánál. Mert Papa maradtál a dédunokák születése után is. Nem kereszteltünk át dédipapává. Nekünk Te maradtál a Bimbó Papa. 

Milyen boldog voltál, amikor odamentek hozzád a lányok! Hát, még ha puszit is adtak! Vagy ha csak integettek neked a számítógépből. Emlékszem, mikor 2015 nyarán otthon voltunk, és kimentünk ültetni. Panni beült a traktorba az öledbe, és Te szárnyaltál a büszkeségtől. Ezt a képet vitted mindig magaddal, megmutattad mindenkinek. Ott lóg a kép a nappaliban. Nem volt olyan alkalom, hogy a lányok ott voltak, és Te ne kérdezted volna meg Pannitól, hogy "Na ki van a képen?"

Håvard mindig azt emlegeti, amikor egyszer bement veletek a piacra. A piachoz közeledve Te már nem tudtál nyugton ülni az ülésen, mocorogtál, mint egy izgatott kisgyerek. Még oda sem értetek, de már ki is kapcsoltad a biztonsági övet, és amint az autó eléggé lelassult, Te már ki is ugrottál mielőtt megállt volna. Fültől fülig ért a mosolyod, teli voltál élettel, energiával. Így fogunk Rád emlékezni.

Lelkiismeretfurdalásom van, nagyon. Tavaly nyáron voltam utoljára otthon. Akkor öleltelek meg utoljára. Emlékszem, az ágyadban feküdtél, mikor a repülőtérre indultunk, és bementünk elköszönni. Nem tudom elhinni, hogy már nem vagy ott. Hogy amikor legközelebb hazamegyünk, Te már nem leszel ott. Elkéstem. Nem mentem haza, mikor beteg lettél. Nem mentem haza, mikor kórházba kerültél. Aztán jött a lezárás. És nem mentem. És mostmár késő. 

Sajog a szívem és a lelkem, amiért ma nem állhatunk ott melletted. Hogy az utolsó földi utadra nem kísérhetünk el, hogy nem búcsúzhatunk el Tőled.

De Papa tudd, hogy nagyon szeretünk, és a szívünkben, gondolatainkban és emlékeinkben mindig ott vagy. Bennünk és általunk, Panni és Gigi által tovább élsz. Örökké. A csillogó szemeiddel.

Köszönök Neked mindent, amit Tőled kaptam. Két nagyszülőt, akik mindig szerettek és támogattak minket. Mindenben. Az Édesapámat. Az emlékeket. A munkamorálomat. A teljesíteni akarást. Az akaratot. Az erőt. És a (néha bajba keverő) természetemet.

Elmentél. De mégis itt vagy. Velünk, bennünk, általunk. Ahogy a dédunokáid mondják, most már fentről figyelsz minket, mert elköltöztél egy házba, a Mennyországba. 

Most tőled búcsúzunk, drága Bimbó Papa. A Jóisten vigyázzon Rád odafent. Tiszta szívemből remélem, hogy látsz minket fentről. Most már mindig láthatod a lányokat. Nagyon hiányzol!

Elmentél, de bennünk tovább létezel. Örökké.

Nagyon szeretlek.

Dóri