A negyedik Csoda

Hát, akkor jöjjön a mi nagy titkunk! Április elején érkezik hozzánk családunk legújabb tagja. Most már el merem mondani. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány embernek mondtuk el eddig a legközelebbi családtagokon kívül. Nem mertük. Féltünk örülni (főleg én). De tegnap ultrahangon voltam, és mindent rendben találtak. Úgyhogy most szeretném megosztani az örömünk.

Az első trimeszter igazából elég könnyedén telt, leszámítva az állandó rosszulléteket és a hányást. De most sem volt ám izgalommentes a várandósság, ezidáig sem. De ugorjunk csak vissza az időben egy kicsit.

Miután a harmadik kis Csodánkat elvesztettük 2018-ban, és egy bő év után sikerült ebből lelkileg felépülni, szerettünk volna még egy babát. De nem sikerült. Ekkor mentem el kivizsgálásra, ahol kiderült, hogy már nem nagyon van peteérésem, de ami mégis lenne, az pedig rossz minőségű. Így igazából mi letettünk családunk gyarapodásáról. Elfogadtuk, túlléptünk rajta. Boldogok voltunk. Szuper kis családunk van, akikkel minden nap egy csoda. 

Amikor nyáron Magyarországra utaztunk, még nem sejtettünk semmit. Nem is kíméltem magam egyáltalán. Tettem-vettem a 20 kilós bőröndöket, az utazás napján, cipeltem Gigit, mikor elfáradt. Viccelődtünk is, és mindkét lánykám magamra vettem, Pannit a hátamra, Gigit előre. Drága Mama is velünk volt még, mikor hazamentünk. Ott is próbáltam kivenni a részem mindenből, amiből csak tudtam, Mamát mozgatni, forgatni, felültetni kellett. De éreztem, hogy valami nem stimmelt. Vettem is egy tesztet. Persze mindketten azt gondoltuk, hogy valami más lehet a dologban, valószínűleg csak lelki oka van annak, amit érzek. Úgy is volt, negatív volt a teszt. De engem csak nem hagyott nyugodni a gondolat. Ráadásul két nappal később már nem kívántam a kávét. Akkor már tudtam. Vettem még egy tesztet. Vagyis nem én, mert én nem akartam még egyszer bemenni a helyi patikába, ahol mindenki ismer. Ez már pozitív lett. El sem hittem, fel sem tudtam fogni. A következő napokban még két tesztet csináltam, mert nem hittem a saját szememnek. Kétségtelenül pozitívak voltak. De nem mertem örülni. Rettegtem. Rettegtem, hogy valami baj történik. Megint. 

Hála Istennek, még éppen volt lehetőségem arra, hogy Mamának is elmondjam, jövőre érkezik a harmadik dédunokája. Ő egyike volt azon nagyon keveseknek, akikkel a titkunkat megosztottuk. Az édes titkot magával vitte a Mennyországba. 

Néhány nap után úgy döntöttünk, hogy a lányoknak el kell mondanunk. Nagyon izgatottak voltak mindketten. Giginek határtalan volt a boldogsága, hogy végre nem ő lesz a legkisebb, és végre ő is nagy-testvér lehet. Bár az első kérdései között szerepelt az is, hogy "Akkor most nem lesz kutya?!". Nagyon édes gondolatmenete van: eleinte, mikor elmentem wc-re, mindig utánam szólt, hogy "De mamma, vigyázz, nehogy kikakild a kistestvért!". Panni pedig, hát ő Panni. Az állandó gondoskodás, törődés megtestesítője. Azóta is mindig ezen jár az esze. Nagyon boldog, nagyon izgatott. Már mindenre gondolt, hogy mi hogy lesz, hogy fogjuk csinálni. Az első hetekben folyamatosan azt kérdezgette, jól vagyok-e.

Ez igazából érthető volt, ugyanis az első három hónapban elég rosszul voltam. Állandó hányinger gyötört, nem is nagyon bírtam enni. Az első hányásomat képes voltam a Liszt Ferenc repülőtérre kiérve, az autóba időzíteni, a két gyerekkel a két oldalamon. Nem csoda, hogy ezek után szegénykém jó ideig aggódott a jóllétem felől. Miután Magyarországról visszajöttünk, engem elküldtek ultrahangra, hogy megnézzék, jó helyen tapadt-e meg a mi kis Csodánk (ugye nekem volt két elzáródott petevezetékem is). De mindent rendben találtak. A következő vizsgálat (és egyben az egyetlen) a 18 hetes ultrahang lesz. Legalábbis gondoltuk akkor. Ebben az eleve émelygős időszakban lett a szédüléses bajom is (BPPV), amitől még többet hánytam. Az nehéz két hét volt. Ezek mellett a munka (másfél év után visszamentem a munkahelyemre a "home office"-ból) és a két kislánykám ellátása nem volt könnyű. Nem is tudom, mit csináltam volna Håvard nélkül. 

A szédülés és a hányás-émelygés is szépen lassacskán alább hagyott. Újra teljes erőbedobással csinálom a munkám (novemberben egy nagy elbírálásra kell vinnem mindazt, amin az elmúlt két évben dolgoztam), és végre a lányokra is több energiám jut. Persze azért fáradt vagyok, néha kimondhatatlanul fáradt. De tudom, hogy ezek a "jó hónapok", most kell, hogy bírjam. Már érzem a csípőmben és a medencémben is, hogy hamarosan ezekkel is probléma lesz, ugyanúgy, mint az előző két alkalommal is. Szerencsére már "bejáratott" manuálterápiás szakemberem van erre a bajra.

A kis manónkat már nagyon korán elkezdtem érezni. Gigivel is korán kezdődtek a kis ficánkolások, de ez alkalommal már a 12.-13. héten éreztem apró mozgásokat. Persze ekkor még nem voltam benne teljesen biztos, hogy azt érzem-e amit, de nagyon valószínűnek tűnt. A 15. héten jutottam el először a bábához. Nem volt sürgős, mert igazából csak a 28. héttől rendszeresek ezek a látogatások a bábánál, az első alkalom igazából csak a papírok kitöltéséről szól, és elmondják azt, mi is fog veled történni a következő hónapokban. Mi azt meg már tudjuk, ugye. :) Hát itt történt, amiről már írtam korábban. Két nappal később hívtak, hogy koronás volt a bába, csináltassunk tesztet. Szerencsére mindenki negatív volt. Következő héten Panni több osztálytársa és barátnője lett koronás, tesztelgettünk újra. Itt egyébként nem teszik karanténba az osztályt, csak minden gyerekkel hazaküld az iskola egy-egy gyors-tesztet. Hogy ez így mennyire biztonságos vagy megbízható, az már egy más kérdés. Úgyhogy az elmúlt négy hét így telt, mindig egy-egy újabb ismerős lett beteg. Eddig, hála Istennek, megúsztuk mindannyian.

Ebben a korona-bolond időszakban, jóval a 12. hét után, elkezdtem vérezni. Először csak nagyon picit, két nap alatt el is múlt. Aztán bő egy hét múlva ismét. Ugye, itt Altában nincs kórház, így a bábához tudtam csak visszamenni. Most már sokkal modernebbek, mint 5 évvel ezelőtt voltak. Akkor csak dopplerrel tudtak szívhangot hallgatni, most viszont vagy egy icike-picike (komolyan, mint egy zseb-tükör) ultrahang készülékük, amivel ugyan sok mindent nem látnak, de a szívműködést azt igen. Egy héten keresztül jártam be minden nap ellenőrzésre az ebédszünetemben. Ugyanis enyhült azért a vérzés, de nem múlt el. Az okát nem tudták megmondani, csak azzal biztattak, hogy valószínűleg semmi komoly, mert a szívműködés normális. Azért egy hét múlva csak beküldtek a kórházba, Hammerfest-be. Ez volt a múlt héten hétfőn. Szerencsénk volt, mert pont két vihar miatti útlezárás közti napot fogtunk ki. Nagyon ideges voltam. Fel voltam készülve a legrosszabbra. Håvard persze mondta, hogy szerinte minden rendben van, dehát ő mindig pozitív. De mint legtöbbször, most is igaza lett. Mindent rendben találtak a mi kis Csodánkkal. Ezek után egy pár napra sikerült megnyugodnom.

Tegnap voltam a "hivatalos" ultrahangon, azon az egyen, ami "jár". Itt nézik meg a méreteket, a szívkamrákat, és itt kap az ember egy végleges kiírási dátumot is. Ez nálunk április 2-ről az ultrahang után el lett "napolva" április 6-ra. Ami szerintem egy kicsit vicces, mert Panni téli szüneti gyerek, Gigi karácsonyi szüneti, és most kapunk egy húsvéti szünetit is. :) Az ultrahangon mindent rendben találtak. 2 kéz, két láb, megfelelő nagyságú buksi és combcsont, 4 szívkamra. 

És a végén még integetett is. <3

Hát így állunk most, Pappa születésnapján, tortára készen. Isten éltessen, drága Pappa! <3 Reggel,  családi szokás szerint dallal, lufival, keksszel és gyertyával ébresztettünk. Bár nem biztos, hogy ez volt minden vágyad korán reggel, de csak jobb volt így felébredni, mint az ébresztő órára. :)

Holnap töltöm a 19. hetet. 

Ó, szoktam ilyenkor statisztikát is mutatni, ha jól emlékszem, de most hirtelen nem találom. Pannival ugye már előre telenyomtak hormonokkal, vizes voltam, híztam rendesen. Gigivel 48 kilóról indultam, most viszont 55-ről. Bár egy kiló lement az elején a rosszulléteknek "köszönhetően". Azóta is csak az az egy kiló jött vissza, 55 kiló vagyok, és 93 cm a pocakom. Pannival és Gigivel 20 kilót híztam, úgy néz ki, talán most annyit nem fogok. De majd meglátjuk. Még az édesség utáni vágy nem indult be. :)

Az én gyönyörűimmel:

Próbálok megnyugodni, és elhinni, hogy ez tényleg velünk történik. Hogy minden rendben lesz. Hogy áprilisban nagycsaládosok leszünk. Annyira hihetetlen. <3