Holnap lesz egy éve, hogy
hetedhét-országra-szóló lakodalmat csaptunk Magyarországon (igazából már 2 éve
és 2 hónapja vagyunk házasok, ééés, júliusban lesz 7 éve, hogy először
randiztunk…na de ez majd egy másik bejegyzés lesz).
Szóval, egy éve volt. Pedig
olyan, mintha most lett volna. És mennyi minden történt azóta, el sem hiszem.
Panka már akkor is, a pocakban is akaratos kislány volt, jól ránk hozta a
frászt! De ez azt is jelenti, hogy egy éve volt, hogy az én drága kicsi lánykám
dobogó szívecskéjét is először láthattam. Nem hiszem, hogy anya örült már
ennyire egy dobogó szívnek, mint én akkor, azon az estén. Na meg mindenki más
is, aki tudta, mi történt. Istenem, mennyit sírtunk azon az estén! Először
kétségbeesésünkben, aztán félelmünkben, aztán örömünkben, aztán meg már csak
azért, mert nem bírtuk abbahagyni.
Egyébként, egy
nagyon-nagyon szép nap volt (ami előtt persze megint nem sokat aludtunk, mert
még hajnali egykor a masnikat kötögettük a kapura…). A délelőtt készülődéssel,
meg idegeskedéssel telt – mint mindig, most sem tudtam időben elkészülni – de hát
miért lett volna pont most másképp? A vendégfogadás gyorsan lezajlott, igazából
csak pár szót váltottunk mindenkivel, a vendégváró-falatokat pedig nem is
nagyon volt időnk megkóstolni. Aztán hazamentünk átöltözni. Az idegesség már a
tetőfokára hágott – telefonált a vőfély, indulhatnak-e a faluközpontból – mi meg
mondtuk, hogy áááá, még ne. Később megint hívott, mondta, hogy már nem tudnak
tovább várni – „jó, de akkor nagyon lassan gyertek”. Mikor már közeledtek,
hallottam a zenét, Apa mondja, hogy hú, Dóri, mennyien állnak kint az utcán,
hát én elkezdtem zokogni. Nem tudom miért, de még most is, ahogy írom, rám jön
a sírás. Közben Anyáék már kimentek, bent maradtam Pistivel – ő volt az
ajtónyitóm. Megjött a fotós, szüleim mondják neki, hogy jaj, a Dóri bent sír.
Erre Csilla mondta, hogy majd ő bemegy, és jól helyre tesz. Bejött, rám nézett,
és ő is sírva fakadt… A kikérés nagyon jó volt! Mondtam, hogy én azt a sírós
cuccot nem akarom. Úgyhogy mi újítottunk, Håvard
énekelt! A menetet is nagyon élveztem, annak ellenére, hogy a lábaim már akkor
majd’ leszakadtak! A szertartás gyönyörű volt, és persze ott is sírtam…
A hétvégén megnézzük az
esküvői videót, meg a fotókat is – olyan szentimentális hangulatban vagyok! Itt
van pár gyöngyszem:
Este 9 óra van, a
kisdedem alszik. Valószínűleg hamarosan felébred, mert annyira ki volt már
merülve, mire a vacsorára került a sor, hogy két percen belül elaludt, és hiába
piszkáltam, csikiztem, pöckölgetten a füleit, ő csak aludt.
Egyébként nagyon édi
szokása van mostanában evés közben! A cici mellé még egy, de lehetőleg kettő
ujját is be akarja játszani a szájába minden alkalommal! A tejcsi meg persze
folyik ki a száján…
A norvég egészségügyre
már megint nagyon pipa vagyok! Pannimnak körülbelül két hete hőemelkedése van.
Nem egyfolytában – éjszaka általában nincs – és nem is sok – 37,5 alatt. De
persze az én kezdő-anyai-szívem azért csak aggódik. Egyébként hangulatra olyan,
mint szokott, nem nagyon alszik napközben, és néha ordít, mint a fába-szorult-féreg.
A telefonon csak azt mondja a titkárnő (aki egyébként maga is lehetne orvos,
mert ő telefonon keresztül el tudja dönteni, hogy kell-e az embernek orvos vagy
sem), szóval azt mondta, hacsak a gyereknek nincs három napon keresztül 38 fok
fölötti láza, vagy két napon keresztül 39 fok fölötti láza, akkor az a gyerek
nem beteg. Mondom neki, hogy, hát, a kakija is elég csúnya volt az este. Erre
ő: őket nem érdekli, milyen a gyerek kakija, ha nő rendesen, akkor nincs baja. Ja.
Jó. Akkor megnyugodtam.
Voltunk fizioterapeutánál, és azt mondták, hogy Pankám nem használja olyan ügyesen a bal karját, mint a jobbot (ez az, amelyik szüléskor a kópéjával együtt jött ki). Meg hason fekvésben is inkább hátrahúzza mind a kettőt, minthogy előre rakná. Úgyhogy most ezeket gyakoroljuk.
Egyébként, csak hogy
megosszam, mennyire egy hülye, aggódód nő vagyok… két héttel ezelőtt
átváltottunk Pampers pelenkára. Egyik nap érzem, hogy húha, az én Pankámnak
eszméletlen erős szagú a pisije (hőemelkedése akkor is volt). Kicserélem a
pelus, juj, nagyon büdös, még a ruháját keresztül is érezni. Jaj, csak nem
valami nagy baja van a gyereknek? Felfázott? Vagy baj van a veséjével? Mikor a
következő pelust adtam rá, valamiért megszagoltam a tiszta pelenkát is. Hát
annak volt szaga! A Pampers pelenka BÜDÖS!!! És nem a gyerek pisikéje! Tudom,
marha hülyén hangzik, de tuti nem én voltam az első anya, aki ettől parázott
be!
Másik pelusos sztori:
vettem egy új fajta Pampers pelust, ami kimondottan ilyen izgő-mozgó sajtkukac gyerekeknek
van, mint a miénk, hogy ne nyomja, vágja meg annyira a combikat, popsit. Kilencszer(!)
annyiba kerül, mint a másik, és csak nagy kiszerelésű csomag van belőle. Hát
persze, hogy a mi kis húsgolyónkat ez sokkal jobban vágja, mint a normális,
olcsó pelus…
Mostanában sokat jár az
eszem a szülésen, próbálom felidézni, mi hogy történt, milyen volt, emlékszem-e
még arra, hogy mennyire fájt (igen). Aztán eszembe jutott egy vicces
eszmecsere. Már hazahoztuk a szüleimet a reptérről, ültünk a nappaliban a
kanapén. Én valamiért felkeltem, és pont jött egy fájás. Nagy szuszogva
megtámaszkodtam az étkezőasztalnak, szenvedtem. És megkérdeztem Anyát: „Anya,
ugye ennél már nem fog jobban fájni?” erre ő: „De, fog.” Hát, olyan jót
mosolyogtam ezen, mikor eszembe jutott!
Egyébként minden rendben,
végre két hét eső után végre kisütött a nap, és a hőmérő higanyszála is
felkúszott ma egészen a tízesig! Az évfordulót kínai kajával ünnepeljük és
virgin Piña Colada-val. Hmmm.
Még csak annyit, hogy
igencsak fog rajtam az átok, hullik a hajam csomóstul! A macskát ’kopaszra’ nyírattuk,
hogy kevesebb legyen a macskaszőr a lakásban. Most én vedlek…
És a képek:
Apa altatja Pannit:
De szép pizsink van!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése