Két napig szinte a fejét nem is láttam, mindig csak a popsiját, mert állandóan azt emelgette!
Össze sem tudom számolni, hány embertől hallottam az elmúlt hónapban, hogy "Ó, hát a te gyereked még nem állt fel? Lehet, hogy valami baja van? Az én gyerekem/unokám ennyi idősen már szaladt!"
Én persze teljesen meg voltam elégedve Pannival, jó, azt én is észre vettem, hogy nem kapkodja el a dolgokat, de teljesen normális ütemben fejlődik. De ugye megint, amikor annyiszor hallom ugyanazt, elgondolkozom azon, hogy tényleg, lehet, hogy el kéne vinni megmutatni valakinek...
Erre tegnap délután fekszem az oldalamon a földön és játszunk Pannival (közben pont Bogicával beszéltünk Skypre-on). Odamászott hozzám a lány, feltámaszkodott a combomra, kinyomta a popsiját és felállt!!! És utána még kétszer!! Hát én majdnem szétdurrantam a boldogságtól :D
Ma is gyakorolta párszor, de még nem olyan nagyon motivált. Viszont amikor sikerül, akkor aztán nagy a boldogság!
A lényeg az, hogy mindennek megvan a maga ideje, Panni fel tud állni, és minden valószínűség szerint szaladni is fog nemsokára. Rossz, hogy az ember mindig hasonlítgatja a gyerekeket akarva-akaratlanul. Én erről igyekszem leszokni (meg remélem azok is, akik mindig belém teszik a frászt).
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése